Latin-Amerika nemzetei, szatírikus elemzés: Panama

Majd 15 év huzamosabb latin-amerikai tartózkodás után úgy gondoltam írok egy kis jellemzést a különböző nemzetek sztereotipikus átlagemberéről és viselkedéséről. Később megpróbálom majd ugyanezt spanyolul is, persze szigorúan álnéven. Itt hangsúlyozni kell, hogy országokon belül nagy különbség lehet kulturális, etnikai, lingvisztikai, gasztronómiai szempontból, így az emberek bizonyos szubkultúrákban másképp kondicionálódnak ill. szocializálódnak. Ezzel ebben a cikkben nem kívánok foglalkozni. Megmaradok azon a szinten, hogy a német szigorú, precíz és sóher, nem térek ki a bajorok és szászok közti különbségekre, hogy mindezt egyszerű példával érzékeltessem.

A kontinensnek elég polarizált a kultúrája az országokat alkotó etnikumok és érdekcsoportok mentén (indiánok, afrók, meszticek, latinok, fehérek, arabok, zsidók, indiaiak, kínaiak, gringók és egyéb betelepültek és nagy számú keveredéseik). Amire itt ki tudok térni az az átlagpolgár megélt és kisugárzott, általam felfogható valósága.

Továbbá megjegyzem, hogy nem teszek különbséget emberek, mint individumok között etnikum alapján, hisz mindenki más és más, és minden bőrszínből vannak olyanok, akiket barátomnak vagy barátnőmnek nevezhettem, de az élettapasztalatom alapján az alapvető csoportok markáns fizikai, intellektuális, kulturális, szociális különbségeket mutatnak. Példával úgy tudnám szemléltetni, hogy biztos van olyan oroszlán, amely simogatásra dorombolva reagál, mégsem kezdek el egy oroszlánt ok nélkül simogatni, vagy még érthetőbben; biztos van rendes, becsületes, szorgos cigány, alapos ajánlás vagy meggyőződés nélkül mégsem engedek be a lakásomba vagy akár a kertembe semmilyen cigánynak kinéző személyt (ha ez valakinek nem tetszik, akkor én Újpalotán, Angyalföldön nőttem fel, de amúgy pesterzsébeti gyerek vagyok, ahol a Mad Max a mindennapok valósága).

A cikk, mint jól érzékelhető nem törekszik politikailag korrekten fogalmazni. Aki érti ezt az iróniát az érti, aki nem, annak más olvasmány javasolt. Hogy megint példával szemléltessem, az alábbi sorokban a túlsúlyos egyszerűen csak dagadt lesz, a diszlexiás, pedig csak egy elkényeztetett hülyegyerek.

Panama

Mivel ennek az országnak tiszteletbeli polgára vagyok és az utóbbi időben kicsit többet tudtam meg róluk, velük kezdem az ekézést (spanyolul nem biztos, hogy ezt elő merném adni).

Munkamorál

Ezt előre is veszem. Szeretnem kellene őket, miért is ne, mert olyanok, mint a lovak. Állva alszanak, de inkább szundikálnak. Ha Panamában embert dolgozni látunk, akkor az valószínűleg kolumbiai, venezuelai, vagy egyéb betelepült, akinek vannak ambíciói. Nem úgy a panamai, akik legtöbbje csak egyszerűen unja vagy nem érdeklődik aziránt, amivel az idejét a fizetésért töltenie kell. Ez a jobbik eset. A rosszabbik, mikor felszolgál olyan attitűddel, mintha a családját elrabolták volna és cserébe kényszerítenék munkára. Ez semmilyen frusztrált arroganciában nem nyilvánul meg, ami mondjuk Budapesten a lakosság jelentős részét jellemzi. Nem, ez egyszerű apátia. Viszont teljesen rezignált nyugalommal keveredve. Senki nem ideges Panamában, aki az lenne, vagy mást próbál idegesíteni az nagyon furcsa és rá is szólnak. Ez valószínűleg abból a ráébredésből születik, ami lehet tudatos, vagy kevésbé, hogy ha egész nap idegroncsként rohangál valaki, vagy csak nyugiban elintézi azt a minimumot, ami szükséges, akkor is csak ugyanaz lesz a végeredmény. Ebből következően az emberek mozgása is inkább a lassított felvételhez közelít. Magamat akkor tudnám így elképzelni, ha egyhetes intravénás szedáláson esnék át. Ez eleinte zavart is, de aztán megtanultam, hogy amin változtatni nem tudok, azt fogadjam el, így vagy bankba megyek, vagy ügyvédhez. A kettő egy nap leforgása alatt nem megy.

Viselkedés, kulturáltság és etikett

Na ez az egyik kedvencem, amin kolumbiaiakkal pl. szörnyülködve lehet akár egy óráig is csámcsogni és azonnal egy nevezőre kerülni. A panamai felületre durva, mint a smirgli. Senki sem rosszindulatú ok nélkül, nyilván, mert süt a nap, van mit enni, nagy a család és a feleség mellett mindig akad valami izgalmas “program” is (taxisok szerint nem azért van forgalmi dugó délben, mert mindenki enni rohan, hanem mert a szeretőjével keres alkalmi szállodát). De talán azért, mert ez egy igazi karibi és trópusi ország, vagy mert tulajdonképpen a csatorna miatt hozta létre az USA és dolgozni is akkor kellett talán utoljára, mindenki spórol az energiával. Pl. rá kellett jönnöm, hogy a “Buenas noches” kifejezés helyett, valószínűleg 1 kalóriát megspórolnak az OK-val, amit köszönés és köszöntés helyett is szívesen használnak. Jó esetben, mert még ezt is harapófogóval kell kihúzni néha. Mentségükre legyen, hogy a teljesen kapanyél dominikaiakkal ellentétben használják az udvariasság alapvető formuláit, mint “uram” és “hölgyem”, “köszönöm”, de a “szívesen” előfordulása már a statisztikai hibahatár alatt van. Sőt olyat is hallani néha, hogy “por favor”, amit a dominikai spanyol szótárban pl. nem találtam meg, azt még a konkviszta idejében téphették ki a “köszönöm” szócikkel együtt.

Sokat elmond az országról, hogy a fővárosban nem tudok könyvtár létezéséről, nem láttam még antikváriumot, az első könyvesbolt, amit találtam, az csak a Bibliát árulta különböző formákban. Aztán felfedeztem egy nagyobb boltot, de hogy az vagy pénzmosó, vagy a betelepült idegenekből él, az szinte biztos. Senkit könyvel még nem láttam, maximum ha nehezéknek használta, vagy később határidőnaplónak tűnt. Persze most már mimdeki a telefonját nyomkodja, amivel általában nem elődei bölcsességeivel, hanem kortársai hülyeségeivel “gazdagítja” tudását.

A panamai viszont sokkal vidámabb és jó kedélyűbb, mint Közép-Amerikában szinte bárki. Még egy határőr megvesztegetése is inkább vicces, mintsem rémisztő esemény. Éjjel-nappal tudják hallgatni a “Tipicó”-nak nevezett harmonikás kumbiájukat, vagy bármilyen latin zenét. Szeretik az zajt, durranást, színek kavalkádját, mint a legtöbb valamirevaló latino és természetesen midenki verseny szinten táncol, Rendkívül udvariasak az úttesten a gyalogosokkal szemben. Ez utóbbi főleg akkor szembeötlő, mikor valaki Costa Ricából érkezik és épp, hogy megúszott egy gyalogátkelést.

A panamai alsó osztály; gyakorlatilag az indiánok, feketék, városi meszticek egy része és mindenféle keveredések lételeme az utcán zajló élet. Teljes kozmetikai szalonokat lehet látni utcasarkokon, hölgyek műkörmöztetnek, festetnek vagy hajcsavarokkal mászkálnak, ami még Közép-Amerika egyéb részein is meglepő látványnak minősülne. Természetesen óriási a zaj és minden kapualjból szól a zene.

Tisztaság

A costa ricaival szemben, aki éjjel-nappal már az irritáció határán takarít, a panamai sokkal visszafogottabb. Nekem még pont elviselhető, de már észreveszem a hiányosságokat. Az utcai tisztaság és a szemétgazdálkodás katasztrófális. Az itteni embereket egyszerűen nem zavarja, hogy mindent elborít a műanyag és a mocsok. Egy idő után meg lehet szokni, de megszeretni sosem tudtam. Elég annyit elmondani az országról, hogy a szelektív hulladékgyűjtést a repülőtéren is felszámolták, ezzel talán sikerült a háború sújtotta Afganisztán mögé sorolni saját magukat a területen. Nem a legkoszosabb ország azonban a térségben; Venezuela, Dominikai Köztársaság, Haiti után Panama egyes részei patikának is tűnhetnek.

Gasztronómia

Mexikóból, ha elindulunk lefelé úgy hanyatlik az étkezési kultúra egészen Kolumbiáig. Panama a sor végén van. 15 éve szédelgek a fővárosukban, ahol a következő kategóriákból lehet választani; utcai kifőzdék, kínai, bevásárlóközpont, vagy drága vendéglő. A bevásárlóközpontban még megfizethető kategóriában “nemzetközi ételeket” árulnak, hagyjuk milyen körülmények között. Aki szeret műanyag evőeszközökkel, hajlékony tányérból enni, annak egészségére. A nemzeti konyhájuk városi kiszolgálását teljesen eluralták a kínaiak (nem csak ezt, de minden kiskereskedelmet). Ebből az következik, hogy gyakorlatilag a vendéglők fele mocskos. Elég bemenni a WC-be és máris nem szeretnék ott étkezni, legkevésbé a kínainak nevezett szörnyűségeket, amit valószínűleg a helyi ízléshez igazítottak. Ha korrekt kínaiba megy az ember, akkor más a helyzet, de nyilván nem mindenki ebédelhet minden nap 15 dollárért. Az utóbbi években 2-3 olyan kis kifőzdét tudtam csak találni, amit higiénikusnak is tekintek és mondjuk 4 dollárból meg lehet rendesen ebédelni, ebből az egyik perui (nem meglepő módon) a másik kettő kínai, de panamai ételeket árul. A nemzeti konyhájuk durva leegyszerűsítéssel a következő, belátva, hogy ez nem lesz egy gasztronómiai disszertáció:

Reggel, tortilla (1cm magas kukorica tallér, nem lapos), tojás, valami zsírban úszó kolbász, virsli, máj!, hús, maniókába csomagolt hús, empanada (tésztában sült hús, sajt, bab stb.) kávé, gyümölcslé.
Délben, rizs, lencse, rizs babbal keverve, édes vagy sós plantán, uborka, káposzta, vagy vegyes saláta, esetleg tésztasaláta, ehhez valami zsírszerűségben úszó csirke, disznó vagy marha, panírozott vagy fokhagymás alapon elkészített hal vagy rák (ha tehetem ez utóbbiak), esetleg húsgombóc (ez még tud jó lenni).
Persze itt is a feketék főznek a legjobban, de mivel az inkább regionális karibi konyha, ezért erre most nem térek külön ki.
Este bezárnak ezek a kifőzdék, és mivel nem laktam még echte panamaiakkal együtt, csak indiánokkal, ezért nem tudom pontosan mit esznek, de valószínűleg valami hasonlót. Az indiánok mindenesetre ugyanazt eszik este is, csak az a különbség, hogy a legtöbb városi indián vendéglőben dolgozik, ezért mind több tucat ételt tud elkészíteni, így általában velük nagyon jókat eszünk, de ez nem a tipikus panamai étrend.

Az édességekre nem térnék ki külön, mert ugyan Európával összehasonlítani nem illene, de annyira gyengék az osztrák–magyar (akit felháborít, hogy összevonom, meg tudom magyarázni) felhozatalhoz képest, hogy igen ritkán merészkedem erre a területre.

Több kétségbeesett dél-amerikaival találkoztam már idegenvezetés közben, akik tőlem kérdezték, hogy hol lehet Panamában emberi módon táplálkozni.

Rendőrség

Nagyon nagy különbségek mutatkozhatnak, ahogy egyik-másik országban a rendőrség az idegenekhez, külföldiekhez hozzááll. Panamában a turista király és úr. Nekem csak jó történeteim vannak (többségük nem tegnap történt):

– Biztos úr, melyik busz megy XY helyre?
Rendőr: kisípolja a buszt a többsávos útról és felszállít rá.

– Biztos úr, melyik busszal tudok innen este hazamenni a városközpontba.
Rendőr: ilyenkor itt már ne keressen buszt, menjen taxival.
– csak 3 dollár van nálam, direkt nem hoztam sok pénzt.
Rendőr: rádión beszól, hogy küldjenek egy kocsit, aki a turistát hajlandó három dollárért elvinni, és a taxi 15 perc múlva ott is volt.

Sörrel a kezemben ténfergek hajnali kettőkor valamelyik belezős gettó peremvidékén. Jön szembe a rendőr.
– Nem tudja, hogy Panamában nem szabad az utcám alkoholt fogyasztani.
– Összevesztem a barátnőmmel és rossz kedvem van.
– Ettől még nem szabad, üljön be egy taxiba és menjen haza.
Leint egy taxit.
– Szálljon be, elmondja a taxisnak, hogy hova vigyen és becsatoltatja velem a biztonsági övet.

Éjszakai szórakozóhelyen voltam utasokkal, rajtunk kívül csak fekák, egy pia másfél dollár. Egyetlen szép nőt láttam a VIP szektorban egy kolumbiainak kinéző fehér hölgyet, aki egyedül szomorkodott, ezért meghívtam egy italra. Kolumbiaiaknál nemhogy az országot, de ha megszólal általában a régiót és várost is be tudom határolni, ami nagyon szokott imponálni nekik. Néhány kör után úgy döntöttünk, hogy együtt távozunk. A taxit a következő sarkon inti le a rendőr.
Rendőr: vezetői engedély, fuvarozási engedélyt!
Sofőr: átadja
Rendőr: a forgalmi lejárt az autón, szálljon ki!
Rendőr: Hogy jut eszébe strandpapucsban taxizni, engedély nélkül.. Na nézzük az utasokat. Maga kolumbiai?, kérem a papírokat.
Csaj: nem vagyok kolumbiai, itt a személyim.
Rendőr: Engem ne szédítsen, ez a személyi lejárt, maga meg kolumbiai, hallom az akcentusán. Melyik a legmagasabb hegy Panamában?
Csaj: válaszol.
Rendőr: rendben, de akkor sem győzött meg. Útlevelet kérem -mondja nekem.
Én: … A szállodában hagytam, mert nem akarom elhagyni.
Rendőr: Na jó, akkor mindenki az autóból kiszáll, megyünk az őrsre.
Én: Biztos úr, nem csinálunk semmi rosszat, megismerkedtem ezzel a szép nővel, maga is férfi, kérem legyen belátással.
Rendőr: Aztán mennyibe kerül magának ez az esti kaland?
Én: Huszon valahány dollár van nálam. Kérem szépen.
Rendőr: Na jó tűnjenek a szemem elől, magát meg ha még egyszer meglátom leszedem a rendszámát. Intézze el a papírjait.

Sok hasonló történet van még, de nem mindegyiket bírja el a nyomda.

Összefoglaló

Talán úgy tűnhet, hogy nem szeretem ezt az országot, pedig pont az ellenkezője. Megtanultam elfogadni azokat a dolgokat, amik idegenek és a legtöbb jelenséget inkább szórakoztatónak találom, mint zavaró tényezőnek. Az országnak nagyon sok szép látnivalója van, véleményem szerint Latin-Amerika egyik legszebb tengerparti környezettével (San Blas-szigetek) és Mexikóig felfelé ez az egyetlen hely, ahol valódi városi szerkezettel és szervezettséggel találkozhatunk. A következő részben a costa ricaiakat elemzem ki, akkor sem leszek túlontúl adakozó… Ki tudja mikor.

Comments

comments