Miért hagytam fel az idegenveztéssel? 1. rész

Nem tudom végleg-e, vagy csak a magyar csoportokból lett elegem, de áprilisban feladtam ezt a szakmát és nem is bántam meg. Azóta sokkal nyugodtabb és teljesebb életet élek, visszafogottan ugyan, de újra élvezem az utazást, bár sokkal nyugodtabb körülmények között. Végre aludhatok legalább egy hétig ugyanabban az ágyban, azt csinálok, ami jól esik és nem kell hajnalig szállásokért telefonálnom idözónákon keresztül. Sok minden még mindig nem hiányzik.

Van pár rémtörténetem, amit megoszthatnék, de csak néhány olyan élményt írnék le, amelyek majdnem vagy késöbb végleg arra késztettek, hogy abbahagyjam ezt a szakmát. Félreértések elkerülése végett a legtöbb utasom kedves, tisztességes ember volt. Megsérteni nem kívánok senkit, de a tölem megszokott stílusban fogok osztani mindenkit, aki szerintem rászolgált, föleg, hogy már nem köti be senki sem a számat. Szük, de annál dominánsabb 10 – 20%-os kisebbésgröl beszélünk.

Hálátlan utasok

Peruban voltunk 2008 öszén. Már volt mögöttem jó pár év tapasztalat. Nem tudom megint mit tolhattak el az irodában, de sikerült olyan csoportot kapnom, akiknek legálább a fele már a reptéren gyilkolt a tekintetével. Ezután jött csak, hogy a szokásosnál kisebb mikrobuszt küldött az alvállalkozó a reptérre és a szálló sem volt a helyzete magaslatán. Persze mindig kevesebb pénz állt rendelkezésre mindenre, mint ami kellett volna, hogy az utas elégedett legyen. Az a kevés legtöbbször nálam volt, 8-10000 dollár olyan helyeken is, ahol 100-ért is repül a golyó, vagy beleáll a hasadba a kés. Félreértés ne essék, nem az iroda húzta le az utasokat, hanem egyszerüen olyan desztinációkba vezettem utakat, ahol az emberek azt hitték sokkal olcsóbb minden. Latin-Amerika nem olcsó.

Megtörtént a büvös három hiba és még nem is esett az esö, mert nyilván az is mindig az idegenvezetö hibája. Ez volt csak a kezdet, mert Cusco után 3 indián barrikád is várt ránk, ami keserves élménnyé torzította az amúgy még éppen elviselhetö hosszúságú utazásokat. A torlaszokat azért állította a nép a közlekedök elé, mert egy külföldi cég privatizálni próbálta a vízforrásukat. Bármennyire is szimpatizáltam velük, ez nem segített rajtunk. A bezúzott ablakú buszok tanúskodtak róla, hogy nem jó ötlet figyelmen kívül hagyni az akadályokat és áthajtani uticélunk felé.

Cusco után már alig álltam a lábamon, hajnali négykor érkeztünk Punóba, nyolckor már programot kellett szerveznem. Amúgy sem könnyü ez a munka, nekem kellett intéznem mindent az utasaim repülöjegyén kívül, szállásokat, transzfereket, étkezést, én tolmácsoltam, tartottam elöadást a történelmi és kulturális vonatkozásokról, sokszor navigáltam is, mert nem minden soför ismerte úgy a helyet, mint én és minden egyéb közben felmerülö igény után futkostam. Úgy kellett jármüvet szereznem hajnalban, mert a megbeszélt fuvar nem jelent meg. A magyar utas – tisztelet a kisebbségnek – amúgy sem elégedett soha, eleve abból indul ki, hogy mindenki csak a megkopasztásukban gondolkodik. Ehhez vannak szokva. A chilei határon kaptunk még lángoló barrikádokat és 6 órás kényszerpihenöt az arequipai buszpályaudvaron. Mindenhová késve érkeztünk, sok szabadidöt és programot ehelyett várakozással töltüttönk. Tenni nem lehetett semmit, maximum zsörtölödni, de sok értelme nem volt. Ekkor már lázadás körüli hangulatban volt pár utasom, próbálták átvenni a szervezést, nyilván sikertelenül, de mit kezdhetek olyan emberekkel, akik alig férnek be a buszba a nagy egójuk miatt (az egyik beszólt, hogy vegyem ki a latin zenét és halgassunk valami normálisat, mi a sz.rnak jön Latin-Amerikába az ilyen, kérdem én). Otthon vezetö beosztásban vannak és úgy érzik egy mitugrász kis senki osztja nekik az észt.

Megjött perui alvállalkozóm Ronald, aki mellesleg azóta az egyik legjobb barátom. Felszálltunk a buszra és én a két hetes kimerültségtöl azonnal el merészeltem aludni. Ronald szállt le és intézte el kis tárgyalás után, hogy tovább mehessünk. Ekkor még végignyomtam két napot tolmácsolva és szervezve, erre az egyik multis csaj, reggeli közben közli velem, hogy miyen jó, hogy Ronald itt van, mert nélküle nem tudtam volna megoldani a helyzetet. Mintha eddig is más oldotta volna meg.

Ezek a multis, kibélelt életü facér fapinák voltak a leggörényebbek az összes utasom közül. Ráadásul én sosem pattantam rájuk, talán ez is volt a baj. A másik csoport az orvosok voltak. Ezek durván fele gyomorforgatóan gusztustalanul viselkedett, megosztó módon viszont jó részük zseniálisan jó ember volt. A multisok között is volt azért jobb arc, de százszor inkább egy ártalmatlan, de bunkó vállalkozó, mint egy felfuvalkodott többdiplomás elöl hátul doktor. Utaztattam gyárigazgatókat, akik alázatosabbak voltak, mint egy 30-as multis, aki közül sok azt hiszi magáról, hogy ö szarta a spanyolviaszt, közben egy kisebbségi komplexusokkal küzdö személy, aki a frusztrácóját a macskán vezeti le. Sok utasomnak inkább pszihológusra kellett volna költenie utazás helyett, de legalábbis kicsit magába néznie.

Végén Ronald négy nap munka után vastapsot kapott, a csoportom fele pedig el sem köszönt tölem. Aznap nem keveset ittam, Ronald velem volt és vigasztalt, mikor férfi létemre kicsit ittasan reszkedtem és zokogtam a szállodában. Mánap nagyon boldog voltam, hogy már elment a csoport. Annyira gyülöltek, hogy inkább hagyták, hogy elkobozzák tölük a kat  a reptéren az átvilágításnál, mintsem nekem adják, mert ott álltam 5 méterre és jeleztem, hogy átveszem. Isten látja a lelkem, beadtam mindent, hogy a lehetöségekhez képest jól érezzék magukat, de ök ezt nem igy látták.

Egyszer betegen dolgoztam végig 3-5000 méteres magasságban a perui körutat. Lázasan, köhögve beszéltem végig, sokszor mikrofon nélkül. Az egyik utasnak annyira futotta a végén a véleménylapon, hogy: János unta az utazást. Nem vagyok a frappáns visszavágások nagymestere, de neked meg a jó büdös k…a anyád!

Sosem felejtem el a következö történetet és talán ez tette be végleg a kaput. Megint elkaptam valami kéguti betegséget Kubában és sajnos ilyenkor betegen kell dolgozni, ha tetszik, ha nem. Ez persze senkit nem hat meg, bár ilyenkor normális ember a plafont vagy a TV-t bámulja a szobájából nem 16 órákat gürcöl, hogy rázza a hideg. Volt két hölgy a csoportban, akik szinházba akartak menni Havannában. Két héten keresztül nyüstöltek a k…a színházzal. Ismertem egy nénit a fövárosban, elkezdtem szervezni vele. Pár dollárra jött ki a jegy ára, azt mondtam az utasaimnak, hogy adjanak a hölgynek 10 dollárt, hadd keressen valamit. A nénike szaladgált a programért, hivogattam, nem mindig volt otthon. Volt, hogy meg kellett állítanom a buszt és bekéredzkedni egy idegen házba, hogy telefonálhassak Havannába. Mikor Havannába értünk, telefonál a néni, hogy minden rendben. Kérdezem az utasokat, hogy akkor mi a helyzet, erre kapom a választ az ún. világutazóktól, hogy nincs már pénzük. Égett a képemröl a bör, de elnézést kellett kérnem a nénitöl. Sajnos másnap indultunk Havannából, így nem volt módom rá, hogy adjak a néninek pénzt, ha kell a sajátomból is.

Ugyanebben a csoportban volt, hogy miután megválasztottak a világ legjobb idegenvezetöjének a következöt hozták össze. Havanna, városnézés bérelt nyitott tetös kocsikból, angolul beszélö soförökkel. Kérdem én ki az aki szeretne ilyet, amire mindenki jelentkezik. Kapok rá árat 22 dollárért fejenként. Nem alkudoztam, mert tudtam, hogy csúcsminöséget kapok és a közvetítö keres rajta, de engem ez nem zavar, söt ürölök neki, a jó üzletben mindenki elégedett. Kiajánlom 25-ért, mert 10-20 %-nál többet sosem tettem rá. Kellett ez a lemorzsolódás miatt és a kis mellékes jól jött, mert nagyon kevés volt a fizu. Másnap a nagy napon a csoport fele nem jelenik meg. Kapasból el kell küldenem két autót, persze kifizetve a minimális bérleti dijat. Mikor jött vissza a csoport mesélik, hogy szembejött velük a többi utas. Találtak egy másik szolgáltatást 20 dollárért, ki tudja milyen minöségben, mennyi idöre. Tehát 5 dollárral olcsóbban. Értelmiségi emberekröl, jómenö véllalkozókról van szó, akik megspóroltak rajtam 5 dollárt, én meg bebuktam 40-et, mert nem jelentek meg. Ki kellett volna fizettetnem velük, de nem volt hozzá kedvem, meg beteg is voltam, ezért csak annyit mondtam, hogy elmarad a búcsúvacsora és lefeküdtem aludni, persze valamivel jobb társaságban.

Ez az utazás Jamaicában ért véget egy hét múlva. Olyan fáradt voltam, hogy állni sem birtam. Megérkeztünk a tengerpartra és csak nekem nem jutott szállás. Miután nagy nehezen találtak nekem valamit három napig csak egy fotelben ültem, végkimerülés kerülgetett.

Borravalók

Hát az nem egy borrvalós szakma Magyaroszágon. Ki tudja miért van az, hogy 2-3 hétig kell nyalnom a seggét 20 embernek, megvédve öket betegségektöl, életveszélytöl, kifosztástól és ök tisztelet a kivételnek úgy gondolják, hogy nem érdemlem meg egy átlagos budapesti pincér borravalóját egy jó vacsora után. 10 év alatt 500 embert vittem Latin-Amerikába, sokszor a világ legveszélyesebb városaiba, olyan helyekre is, ahol az átlagot fél órán belül kaszálnák el. Senkinek a haja szála nem görbült, nem lett tudtommal beteg. Nagy ritkán fordult elö, hogy tisztességes borravalót kaptam volna 2-3 hetes utak után, bár sosem kértem. Fel tudom sorolni, hogy hány utasomnak jutott eszébe, hogy meghivjon egy sörre, ne adj Isten vacsorára, mert az mindig jól jött, t.i. én nem nyaralni, hanem pénzt keresni jártam velük, az étellel meg mindig trükküznöm kellett, mert azt nem fizették. A fizetés vicc kategoria volt, sokszor csak fele annyi, mint a helyi vezetök napidija. A csoport meg nem az olcsó helyekre járt általában, mert akkor az infúzióra köthettem volna öket.

Egyik perui utamon elvittem a csoportom egy részét vedéglöbe egy esti táncbemutatóra. Ez már olyan program volt, amit az idegenvezetönek nem kell végigcsinálnia, mert másnap hajnalban van kelés és itt már csak szórakozásról van szó. Szabadidömben, saját pénzemen vettem részt. Ha nincs elöre megbeszélve nem mindig kapok meghivást a fogyasztásra. Kirendeltek 5 üveg bort és nem kináltak meg vele, külön kellett kérnem egy pohárral magamnak. Kibirtam az 1 dolláros árat, mégis hányinger keltö volt az egész.

Egyszer egy három hetes Venezuela – Kolumbia körutazás után kaptam egy üveg rumot, amit az utasok az egyik társuktól vettek kb. 10 dollárért. Nagyon szeretem a rumot, de legszivesebben visszaadtam volna. Ez azt jelenti, hogy fejenként nekik 50 centet ért meg, hogy vigyáztam rájuk a világ egyik legveszélyesebb (Venezuela) és legveszélyesebbnek tartott (Kolumbia) országában.

Két három alkalommal kaptam tisztességes borravalót, mert volt a csoportban valaki, aki kezébe vette az ügyet és amikor a szarrágója bedobta az 1 dollárt a három hétre, akkor rászólt, hogy ugye ezt nem gondolja komolyan. Párszor kaptam nagyon kedves ajándékokat, amiket szintén sosem felejtek el, mert volt valaki, aki vette a fáradtságot és utánajárt. A legtöbb ajándék egyébként nagyon jól kigondolt volt és sok örömet okozott. Sajnos nem ez volt a jellemzö.

Egyszer egyik utasom meghivott csajozni, amit sosem felejtek el neki, mert életem egyik legszexisebb nöjével voltam aznap éjjel és még késöbb is találkoztam vele privtátban. Sokáig jól éreztük magunkat. ö már az utazás elején megkérdezte tölem, hogy kérek-e valamit inni. A mai napig is a barátomnak tartom. Nem azért, mert érdekember vagyok, hanem mert meglátta bennem a humán lényt, nem csak egy lábtörlöt. Kevés ilyen volt, de volt és hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem ezeket az embereket. Igyekszem velük jó kapcsolatot ápolni a mai napig.

Folyt. köv.

Comments

comments