2 hét Kuna Yala, avagy a Paradicsom meghódítása

VIDEÓ! FOTÓ! Áldozatos idegenvezetői munkámért, meg vendéglátóm honlapjának elkészítéséért (csak ezt a szót ne lássa meg a feleségem, mert abbahagyja a tanulást) abban a megtiszteltetésben részesültünk mind a ketten, hogy meghívtak bennünket Narasgandup Bipi szigetére az autonóm Kuna Yala indián tartomány karib-tengeri paradicsomába. Ezt a helyet más néven San Blasnak is nevezik, de az indiánok ez utóbbit nem szeretik, mert azt a spanyolok találták ki annak idején.

Videó: A csoport kuna néptáncot jár.

Egy kis történelem… A kunák nem mindig éltek ezen a vidéken. Mikor a spanyolok megérkeztek, akkor feltételezhetően a még mai Kolumbia területén laktak, de onnan a konkvisztával járó genocídium miatt távozniuk kellett. Az egyik fő oka, amiért én személy szerint nagyon szimpatizálok velük, hogy sosem hódoltak be a hódítóknak és semmilyen későbbi elnyomónak se. Az ide érkező turistákkal is általában viszonylag tartózkodóan viselkednek. Több időbe kerül, míg egy kicsit megnyílnak, de annál nagyobb megtiszteltetésnek érzi ilyenkor ezt az ember. Ez a mentalitás volt az egyetlen lehetséges út, hogy kultúrájukat a mai napig megőrizzék. Mikor – és ha valaha – ezt megértjük, onnantól kezdve tiszteletet érezhetünk irányukban.

Videó: A csoport visszarepül Panamavárosba, én két nap múlva visszatérek Kuna Yalába.

A San Blas szigetek benépesítését követően a Karib- tenger kalózait bujtatták. Itt most nem Jack Sparrow-ra, hanem Francis Drake-re és Henry Morgan-re kell gondolnunk. Olyannyira betettek a spanyoloknak, akik itt rakták hajókra a Dél-Amerikában összerabolt aranyat és ezüstöt, hogy a spanyol korona elrendelte a teljes kiirtásukat. Ez hála Istennek nem sikerült. Miután a gyarmatosítók (mármint az elsők, tehát a spanyolok, mert utána még sokáig mások is próbálkoztak) elhúztak és az USA létrehozta magának Panamát, hogy ne kelljen megkerülni hajókkal a különösen veszélyes Horn-fokot, a panamai kormány intézményesen megpróbálta felszámolni a kuna kultúrát. Ez odáig fokozódott, hogy 1925-ben kitört a kuna forradalom és a panamai rendőrség meghátrálni kényszerült az indiánok területéről. Azóta autonómiát szereztek maguknak és a beleegyezésük nélkül Panama nem folytathat semmilyen tevékenységet a területükön, amely majd 400 kilométer hosszú és 50 kilométer széles összefüggő esőerdő sávot jelent és egy csodás karibi korálzátonyt 365 meseszép szigettel. Az év minden napjára jut egy mondják ők büszkén.

Ezen eseményeknek köszönhető, hogy semmilyen nagyszabású beruházás (értsd erdőirtás, környezetszennyezés) nem tudott a térségben megvalósulni. A legnagyobb szállodának 8-10 szobája van, de a legtöbb csak tengerparti bungaló. Sőt nem hogy építkezni nem lehet, de a panamai és USA partiőrség sem tudja korlátozás nélkül a vizeket ellenőrizni, ami azt jelenti, hogy ha egy lakatlan szigeten akarunk romantikusan megszállni éjszakára, lehet, hogy reggel kolumbiai drogcsempészekkel fogunk fogat mosni. Ilyen is lehet, bár nem tipikus.

Videó: Készül a kuna karkötő…

Február végén érkeztem meg 18 utasom és feleségem társaságában a panamavárosi reptérre, ahol kuna házigazdánk legidősebb fia, Ausel fogadott bennünket. Neki szoktam az emberek ellátásának árát kifizetni. Hozzávetőlegesen 3000 dollárt kellett átadnom neki, a csoport 3 napos teljes kényeztetésének árát, ami Panamában a reptér várójában nem feltétlenül ajánlott, ezért a mosdón belüli takarítószertárba zárkóztunk be. Ez annyira jól sikerült, hogy be is ragadtunk és csak hosszas dörömbölés után, a takarító személyzet tudta kiszabadítani a középkorú gringót a fiatal indiánnal, arcukon a csodálkozással vegyes megvetéssel. Ez volt az a szituáció, amit magyarázkodással csak súlyosbítani lehetett volna, így inkább a gyors távozás tűnt vállalhatónak.

Másnap hajnalra rendeltem a terepjárókat, hogy idejében a szigetre érjünk, mivel a szokásos útvonalat elmosta az eső, ezért most 2-3 órás kerülővel lehetett csak Kuna Yalába hajózni egy másik kikötőből. Ennek csak az lett az eredménye, hogy nem tudtunk reggelizni, mert 7-kor még mindig egy külvárosi benzinkútnál tankoltunk. Ahhoz képest, hogy az 5-re rendelt sofőröket hívogatva 6-kor azt a választ kaptam, hogy már csak pár sarokra vannak ez viszonylag kiábrándító volt, mert a benzinkút maximum 5 kilométerre volt a szállodánktól, de ne felejtsük el, hogy Latin-Amerikában vagyunk. Szerencsére ez egy nyugodt csoport volt, mert vannak olyan utasok is, akiket már egy 10 perces megmagyarázatlan késésnél is az intenzívre kellene vinni, de nem mindenkinek könnyű az élet és ez hamar kiderül, főleg egy ilyen csoportos úton.

Videó: A lakatlan szigeten.

Dél körül már a vizeket szeltük két üvegszálas lélekvesztőben. Egyesek szerint három méteres hullámok voltak, mások szerint rázott a kisebbik hajó. Meghagytam nekik a kaland illúzióját. Három méteres hullámok akkor voltak miután pár nappal később a csoportot leadva visszatérhettem, sőt lehet, hogy csak 2 és fél méteresek, de az ilyen megmarad az emberben. Szárazon ezt megúszni nem lehet, de miért is probléma mindez, ha közben meleg a Karib-tenger vize és süt a nap. A nap annyira süt, hogy a négy órás úton még a feleségem is leégett, persze nem úgy mint én, aki a félkilós és külön nekem dedikált homárvacsorára sem tudtam ránézni, pedig fél éve vártam már. Ehelyett a sátorban (mert kunyhó már nem jutott) dideregtem.

Fotó: Lakatlan szigeten 2…

A kisebbik hajó annyira mély nyomot hagyhatott az utasaiban, ill. az a tévhit, hogy majd egy nagyobb hajóban jobb lesz, hogy pár nap múlva a hajnali reptérre induláskor igazi futóverseny alakult ki a nagyobb fedett csónakért. Általában oda szoktak figyelni rám, mikor az ülésrendet ismertetem, de most mintha ott sem lettem volna, úgy rohant mindenki. Mi az idősebbekkel maradtunk a kis fahajóban, de az élet mit hoz, később nekünk kellett bevontatni a lerobbant „luxus jacht elit” utasait a reptér kikötőjébe. Ezek a kívülről valóságshowba illő jelenetek nagyon tudnak szórakoztatni, legfőképp azért, mert én már annyit utaztam, hogy tudom, hogy teljesen mindegy hol kapok helyet. Egy dolgot megtanultam Latin-Amerikában; minél kevesebb dolog zavar, annál boldogabb vagyok. Jelen pillanatban mikor ezeket a sorokat írom csak a megállás nélkül gyerekhangon vinnyogó kutya bosszant ebben a viszonylag csendesnek mondott külvárosi negyedben itt Alajuelában, Costa Ricában… a következő zavarótényezők mellett, amit egy valamire való latin észre sem vesz: csöngő helyett autóból, vagy motorról való dudálás, riasztó, szomszédban próbáló rock zenekar, a házunk előtt elhelyezett fekvőrendőr előtti rendszeres satufékezés, majd karambol szerű átzuhanás, ugyanez satufék nélkül, ugyanez teherautóval, csecsemősírás itt, de ha itt nem a szomszédban, kutyaugatás, körfűrészelés, a közeli reptérről fel és leszálló gépek zaja, motor kihúzatása a következő sarokig lefűrészelt kipufogóval, autó motorjának járatása ész nélkül az utcán. Ezeknek bármilyen véletlenszerűnek tűnő kombinációja, de minimum kettő együtt. Szóval én ezt a kutyát iktatnám csak ki, de még nem vagyok elég latin, bár én már a feleségemet is láttam kétszer türelmetlenkedni késés miatt, de betudom annak, hogy éhes volt.

Videó: Betakarítjuk a kokuszdiókat.

Utasaim azzal váltak el tőlem, hogy nekik büntetés lenne egy szigeten két hetet eltölteni. Nos, jelentem nekem nem volt az, sőt kellemesen lelassultam „a végigrohanunk Közép-Amerika déli részén három hét alatt” utazásból. Tökéletesen elégedett voltam a napi ingerküszöböt teljes mértékben megütő, eszem, olvasok egy kicsit, elmegyek a boltba fokhagymáért, feltöltöm a WC tartályt tengervízzel, majd bemegyek a vízbe 10 percre rutinnal. Huss, el is ment már a nap. Itt szinte mindenki így él, esetleg olvasás helyett dolgoznak valamit a reggeli órákban, este meg az asszonyok kézimunkával keresik a betevőt (pl. molákat hímeznek). Mikor olykor-olykor édesvízért mentünk a szárazföldre a folyóhoz, elnézegettem az embereket, hogy milyen ráérősen evezgetnek, vagy vitorláznak hazafelé a kis konyhakertükből leszedett heti gyümölcs- és zöldségadagukkal. Intettem a törzsfőnöknek (saila – azaz falufőnök) a civilizált rohanást szimbolizáló motoros csónakból. Én már egy turizmussal pörgésre kényszerített család vendégszeretetét élveztem.

Ez alatt az időszak alatt pár emlékezetes dolog azonban történt. Kétszer mentünk horgászatra a közeli szigetek valamelyikére. Miután Elizabeth egymás után rántotta ki a halakat a konyha mögötti stégről és én csak egyet tudtam összehozni, az is elharapta a zsinórt (persze nem a parton), tudtam, hogy fotózásban erősebb leszek. Sejtésem beigazolódott, egész nap a tengerfenékről, a kövek alól rángattam ki a beakadt horgot, vagy lehetetlen gubancokat próbáltam kicsomózni, mindezt viszont idilli környezetben, miközben a többiek összesen 37 halat fogtak. A halászat végén megálltunk egy olyan szigeten, amin mindösszesen 5 pálmafa volt és kb. 100 nm homok. Ez Ausberto házigazdánk feleségének, Ameliának a tulajdona, így nem kellett a 2 dolláros szigetlátogatási díjat megfizetnünk. Sőt 1-2 kókuszdiót is leszedhettünk a fákról, ami amúgy darabja 1 dollár lenne mezítlábas turistáknak (bár mi sem viseltünk cipőt), de kunáknak hivatalosan csak 25 cent. A kis sziget közelében van egy valamivel nagyobb, Chichirdup néven (Hangya-sziget), mely 10-15.000 dollárért eladó, persze a törvények értelmében csak itt született, vagy kuna személyek vásárolhatják meg. Úgyhogy abban maradtunk, hogy a kisebb szigeten csinálunk majd egy bárt az arra járó vitorláshajók utasainak.

Egy másik alkalommal meghívtak bennünket az egész családdal együtt a közeli Rio Sidra településen tartott nővé avatási szertartásra. Ez nem egy szexuális rituálé, hanem annyit jelent, hogy a családban egy kislány betöltötte a 14. életévét és innentől kezdve felnőtt. Ekkor nevet adnak neki, addig csak becenéven szólították, elvileg felölti a kuna népviseletet és levágják rövidre a haját annak rendje módja szerint.

Ebben a buliban az a jó, hogy mindenki részt vesz rajta a faluból, csak az ünnepelt személy nem. Ilyenkor a család fizeti mindenki italát, ami általában cukornád erjesztmény (itteni nevén chicha, ejtsd: csícsa), vagy ha erre nincs lehetőség, akkor valami olcsó rum, amit egy csonthéjas töktálból fogyasztanak. Gondosan ügyelnek arra, hogy mindenki egyenletesen berúgjon, így elég csak egy padon ülni és hozzák az italt. Elvileg van lehetőség a visszautasításra, de én ezzel nem éltem. Ahogy amint a környezetemet figyeltem, láttam, hogy nem voltam ezzel egyedül.

Pár órával ez előtt kuna népviseletbe öltözve várakoztunk a konyhánál a motoros hajóra néhány idősebb asszony társaságában, akik mind Narasgandupon laktak és ugyanebbe a buliba igyekeztek. Mondom Elizabethnek, hogy pózoljon már az egyik idősebb varjúval, érdekes lenne a kép. Az asszony, aki egyébként ritkán szólal meg mondja, hogy 1 dollár lesz. Mondom neki, ne csacsiskodjon, a del Valle család speciális vendégei vagyunk és amúgy szomszédok. Á.. á.. az üzlet az üzlet mondja, és ezen már vitatkozni nem lehet. Jó majd másnap megadom, mert nincs nálam pénz mondom neki. Rendben.

Az ünnepség egyébként úgy néz ki, hogy egy hagyományos pálmatetős, bambuszfalas és döngölt padlójú házban a férfiak és az asszonyok külön bejárattal, jól elkülönítve csoportosulnak, de egyazon légtérben. Először nagyon csodálkozik mindenki, hogy népviseletben vagyunk, de alapvetően leveszik kinézetünk gesztus jellegét. Mindenki iszik, dohányzik és köpköd. Mivel nem az első ilyen bulim, ezért szandálban és nem mezítláb érkezem. Amúgy az év egyéb napjain senki nem dohányzik, most viszont láncban, mert ez a szertartás része. Ilyenkor albínókat is sokat látni, mert este már kiengedik őket a házból, t.i. a bőrük érzékenyebb a napra és itt nagy becsben tartják őket. Számukra különleges lények ők és általánosságban elmondható, hogy a kisebbségeknek itt igen jó dolga van. Emellett számos homoszexuális indián is nőnek öltözve bulizik az idősebb hölgyek között. Elizabeth is egy ilyen társaságba keveredik. Az erjesztmény hamar megteszi hatását, feleségemet egyik oldalról egy varjú, másikról egy kuna trafó ölelgeti, miközben én a szomszéd falu magas rangú bölcsének élettörténetét hallgatom leegyszerűsített változatban, akinek az IQ-ja radikális esést mutathatott még a délutánihoz képest. Akkor még valószínűleg el tudott jutni a második mondatig. Miután végre sikerül elmondani már én nem értem meg, mert kb. 8. csícsa bögrém után vagyok. Üdvözlöm a törzsfőnököt és a falu további magas rangú vezetőit is, akik biztosítanak afelől, hogy szívesen látott vendégek vagyunk közösségükben. Ennek örvendek és meg is látogatom az asszonyok oldalát, ahol mindenki hirtelen tökéletesen beszél már spanyolul. Ugyanazon hölgyek, akik nappal általában csak kunául szólalnak meg, amit férjeik fordítanak, most folyékony vallomásokat tesznek spanyol nyelven meglepő könnyedséggel. Egy család vagyunk modják… Mindezt a csícsának tudom be.

Videó: Bucsúbulink. Kicsit sötétebb lett a youtube-on, a fazékban rák fől.

Életem egyik legjobb házibulija ez, becsajozni úgysem szeretnék. Kisvártatva ugyanaz az öregasszony, aki 1 dollárt kért a felvételért még pár órával ezelőtt, majdnem dülöngélve ölelgeti a feleségemet és kiabálja, hogy fotó, fotó con Elizabeth. A kérésének eleget is teszek. Ezután az utcán ordítozva folytatódik a ramazúri. Én egy ismeretlen falulakót hívok meg sörre a sarki boltban, de mivel nincs nálam pénz, azt is le kell beszélni, hogy még a héten megadom. Közben előkerül a karibi zene és egy napkollektorról üzemeltetett CD lejátszó. Feleségem merengézni és bacsátázni tanítja a köré csoportosuló indiánokat. Ehhez neki nem kell ittasnak lennie, de a kunáknak igen.

Két nap múlva a bolt felé gyalogolva találkozunk az öregasszonnyal, aki este még lelkesen követelte a fotót. Kéri az 1 dollárt a buli előtti felvételért, a többi az ingyen volt mondja, de ez külön biznisz… Megérdemli…

 

 

 

 

Comments

comments