Az amerikai vízumtól a „családegyesítésig” – 1. rész

FOTÓ! Feleségemnek van egy testvére, aki 17 éve, 20 éves korában elhagyta a Dominikai Köztársaságot. Az volt a terve, hogy anyagilag megerősödve pár év múlva visszatér. Hátha sikerül az, ami sok nincstelennek összejött a Tűzfüldtől Mexikóig. Megvalósítani az álmait az Egyesült Államokban. Ramon Anibal Amaro Benjamin soha nem tért vissza hazájába. Feleségem 4 éves volt, mikor utoljára látta.

Csak annyi emléke van róla, hogy fésülte a haját, játszott vele és nagyon fionomakat főzöt. Anibal szakácsnak tanult, de nagyon korán abbahagyta az iskolát. Egyik éjjel embercsempész hajóra szállt és Puerto Ricóba hajózott, ami nagyon sok dominikainak ugródeszka az USA irányába. Ezek a hajók az éj leple alatt próbálják meg kijátszani a parti őrséget, hogy „rakományukat” partra tegyék. Megérkezve építkezéseken dolgozott, mindenféle munkát elvállalt, hogy megélhessen és küldhessen haza pénzt a családjának. Mikor vott küldött is, amennyit csak tudott.

Fotó: Anibal 25 évesen megérkezik New Yorkba.

Puerto Ricóban (az USA „önként” tásult állama) megnősült, hogy tovább léphessen az Egyesült Államokba, New Yorkba. 5 év múlva sikerült is neki ez, ahol letelepedett és késöbb megismerkedett gyermekei anyjával. A fent említett hölgytől, mint az előfordult már másokkal is el kellett válnia, de Karen Meekerrel nem köthetett házasságot. Így illegális bevándorlóként született meg három gyermeke (Ramon 9, Angel 8, Joel 7), akik automatikusan amerikai állampolgárok lettek. Anibal tovább dolgozott, hogy fenntartsa magát és családját, ill. az „otthoniaknalk” is. Csak nagyon ritkán tudott szakmákában elhelyezkedni, de mindent elvállalt, amit csak lehetett.

Fotó: Megszületik Ramon.

Később kapcsolata megromlott és New Yorkból Miamiba költözött egyedül. Sajnos itteni tartózkodása során elkövetett két szabálysértést, amit két államban is regisztrálátak. Nem írom le, hogy mi volt a bűne, de nem bántott senkit és nem lopott, csalt el semmit. Ez nagyon sokáig nem volt probléma, egésszen addig, míg hoztak egy olyan rendelkezést, hogy azokat az illegális bevándorlókat, akik regisztrált szabálysértők, vagy büntetett előéletűek, hacsak nem tisztázzák magukat, deportálják az Egyesült Államokból, amint erre lehetőség adódik. Anibal május környékén távolsági buszra szállt, ahol természetesen meg kellett adni adatai. A rendszer azonnal értesítette a rendőrséget, akik még ülésében letartóztatták és átadták őt a bevándorlási hivatalnak. Az egyetlen esélye az volt, hogy három gyermekére hivatkozva védekezzen, de az asszony támogatása nélkül és pénz hiányában ez is illuzórikusnak tűnt. Ügyvéd felfogadása itt legkevesebb 1.500-2.000 dollárba kerül. Anibalnak 300 volt a zsebében és elzárva ez gyorsan elment csak telefonálásra.

Fotó: Már a második gyerek, Angel. A képen az asszony, Karen is látható.

Hamar egyedül maradt tehát, gyermekeit nem láthatta, mert volt élettársa a nagy távolságot már nem volt hajlandó megtenni az érdekében. Ha a gyerekei nem látogatják és nincs hozzátartozója, akkor nincs alapja annak, hogy az országban tartózkodjon, tehát amint lehet deportálják.

Fotó: A teljes család, bár az egyik kis fej lemaradt.

Hogy Elizabeth találkozhasson testvérévél és Anibal láthassa gyermekeit, ahhoz szükségünk volt egy USA vízumra. Feleségem alig 1 éve rendelkezik EU-s letelepedési engedéllyel. Amerikai vízumról korábban álmodni sem lehetett, az meg szóba sem jött, hogy testvére hazalátogathat, mert akkor soha többé nem térhetett volna vissza, hogy láthassa gyermekeit. Ebben a helyzetben pedig már nincsenek lehetőségek.

Indul a verkli

Ígényelnünk kellett tehát USA vízumot. Szokásos kálvária. Emelt díjas hívás, mikor is egy szájbarágós automata ismerteti percenként 500 forintért a lehetőségeket, majd fél perces bemutatkozás után valaki végre hagy szóhoz is jutni. Ez inkább idegesítőbb, mint amilyen drága, mert végülis kétezerból kijön a fene a pofájukat, csak az embernek pénzkidobás érzete van. Időpont megvan. Rohanás a bankba és befizet a potom 140 dolláros vízumdíj. Bankszámlanyitás és pénz bepakolása a számlára, kizárólag vízumügyintézés céljára. Hivatalos bankszámlakivonat elkérése. Ezek után utazási szándék indoklása, amire kapóra jön nekünk egy tranzit út Mexikóba. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hála a jó égnek nekem dolgom van abban az országban, ami hivatalosan is igazolható. Feleségem, mint asszisztensem utazik velem. Online kérdőív kitöltése megy mint a karikacsapás. Csak 80 kérdést tesznek fel időkorláttal, címek, iskolák, munkahelyek, rokonok és egyéb adatokra vonatkozóan. Ha az egyik ívnél lejár az idő, akkor lehet előről kezdeni az egészet. Arra a kérdésre, hogy van-e rokona az Egyesült Államokban beírjuk a testvér nevét és meg is jelöljük a kapcsoltatuk mibenlétét pontosan. Hazudni nem szabad, mert ha rajta kapnak, márpedig ők mindent tudnak, akkor lőttek a vízumnak egy jó időre. Nem kockáztatunk. Kell még egy fotó, amely négyzet alakú és az arc miliméter pontosan adott helyen kell legyen, adott nagyságban minden zavaró és takaró dekoráció nélkül. Digitálisan is mehet, hát megy is. Haladunk a korral, mert nekem még annak idején papíron kellett vinnem. Ezt az egyet tehát megspóroltam.

Fotó: Az utolsó kép feleségem bátyjáról.

Irány a követség. Legnagyobb csodálkozásomra meg tudom győzni az őrt, hogy engedjen be feleségemmel együtt. Csak az menti meg a helyzetet, hogy kijelentjük, hogy sem magyarul sem angolul nem tud. Beengednek a biztonsági rendszeren. Pulzusom 120, vérnyomásom másfélszerese. Karibi feleségem nyugodtabbnak látszik, de ez valószínűleg születési rendellenesség lehet. Szólít minket a konzul. Teregedjük a papírokat, mire hívnak egy spanyolul tudó titkárnőt. „You can sit down!” hangzik el irányomban a választási lehetőségnek tűnő felszólítás.

A paraván mögül hallgatózom: „Hol fog lakni az Egyesült Államokban?”, „Mennyi ideig tartózkodik az országban?”, „A barátnőjét (Anibal gyermekeinek anyját) honnan ismeri?”, „Mi a látogatás célja?”… Mondd, hogy tranzit súgom a paraván mügöl… nem hallja… egyre hangosabban súgom. Már lassan a konzul is hallani fogja. Végre bemondja. Huhh…

„Áhh, akkor nincs itt semmi gond”, mondja a vicces, ám pofára szükség esetén országáért akár holtesteken is átgázolni képesnek látszó konzul, tipikus amerikai felfújt ábrázattal. OK.

Nézegeti Elizabeth útlevelét, ami szinte tele van már pecsétekkel és vízumokkal. „Panama tourist guide”, mondja csodálkozva.

„Yes, I am a tourist guide” mondja feleségem határon súrolva az igaszságot. „Akkor adunk egy B1/B2 turista és üzleti vízumot 1 éves időtartamra”. Az útlevelet futárszolgálattal küldjük ki 1-2 napon belül, aminek költségét maguk állják. Ez már belefér… hát legyen, nem verem ki a balhét. Húzunk, mint akiket puskából lőttek ki, nehogy meggondolják magukat. TV székháza előtt könnyekkelteli ölelkezés. Továbbiakban jó pénzért vízum és imigrációs szaktanácsadást vállalok.

Welcome to Miami, Yami Yami Yami…

Délután szállunk ki a kapszulából mosottrongyként, de pozitívan. A határátekelés simán megy. Letisztázom, hogy van nálam egy rakás pénz meg csekk, ami lehet, hogy meghaladja a 10.000 dollárt. A vámos megdícsér, majd elmagyarázza, hogy a csekk nem számít, tehát határon belül vagyok. Mehetünk is.

Busszal, átszállással közelítjük meg a kecsegtetően hangzó Miami Beach International Hostel nevű szállásunkat, „voted no. 1 hostel in the USA”, a honlapon csodás fotókkal. A valóság merőben más. Külvárosi kocsmára emlékeztető bejárattal szembesülünk. A szeletelős zene olyan szinten megy, hogy csak ordítva értek szót az öntelt, minden megmozdulásán „this is a fun place” image-t sugárzó recepcióssal. Az előtérben vagy részeg sörösüveg csörömpölés van, vagy mindenki a számítógépét bámulja, vagy mind a kettő.

– OK, maguk azt irták, hogy a 26 USD/fő árban van vacsora, reggeli és ebéd is.
– Sajnáljuk, de a vacsora 6 órakor volt, most pedig fél hét van, de van helyette FREE Pizza man!
– OK, azt hol találom?
– Most fogyott el, ahogy nézem…
– #!!%%^@!@

Fotó: Beindul az óvoda.. Bebo (dominikai, ír keverék), Damian (Puerto Rico), Angel (Mexikó)

A 26 USD helyett adóval, kulcsdíjjal, szekrénnyel és miegymással a végen majd 35-öt fizetek fejenként. Mindegy csak húzzunk már innen. A szobába érve konfrontálódunk a fojtott csőtörés szaggal. Két figura már bent tanyázik, gondolom rendesen befingták már a szobát. Ilyen szálláson utoljára Hollandiában voltam, ahol egy menekült otthonban húzódtunk meg, de az mondjuk nem volt ilyen drága. Késöbb kiderül, hogy a bűz a honlapon makulátlannak feltűntetett, ám itt egyértelműen gusztustalan fürdőszobából ered, ahova legfeljebb vegyvédelmi ruhában volnék hajlandó belépni, ha nem volna vis mayor a helyzet. Lehet, hogy öregszem, de ezt már nem találom poénosnak. Ha ez a no. 1, akkor nem szeretnék a no. 3-ban elszállásolódni, ne adj Isten bekerülni olyan helyre, ami még el sem  jutott erre a dicstelen toplistára. Erre inni kell. Irány Miami Beach.

Fotó: Esti Internet kávézó. Ramon hátul nem tudta kivárni, míg rá került volna a sor.

Senkinek nem kivánom, hogy ebben a városban majd 10.000 dollárral mászkáljon, úgy, hogy abból alig költhet el valamit, mert nem az övé és mert másra kell. Szép ez a hely, de így nem az igazi. Mivel a boltok már zárva vannak a környéken, beülés meg szóba sem jöhet, ezért italozás a tengerparti sétényon repülőgépről hozott, hála a szimpatikus utaskisérőnek és a közéspső ülésnek, meglehetősen gazdag készletból. Ez is kiadja.

Orlando, találkozás Elizabeth unokaöccseivel

A délelőtti városnézést az viszi el, hogy lokalizáljuk a családot, akik hűtőgépeket küldenek a Domikai Köztársaságba és hajlandók feleségem családjának szánt használt ruha és cipőküldeményét szivességből bevállalni egy hűtőgép gyomrában konténerben hajózva. Legalábbis egy reszét. Így terhünk kb. 59 kilóra redukálódik.

Fotó: Elalvás előtt nehéz őket leszakítani a szánítógépről. Å°gy kellett össeszednem a laptop egyik billenytyűjét egy Super Mario menet után. Mérges voltam… Hál Istennek vissza tudtam tenni.

Autó hiányában Orlando megközelítésére egyetlen opciónk a Greyhound buszállomás. Ezt is már rég ki akartam próbálni… A terminál önmagában meglepően szakadtnak tűnik, a buszt és az utasközönséget nézve már azonban közel sem annyira. Csak fekák, az a feltünően társadalom peremére szorult réteg. Még latinót is csak elvétve látni. Itt aztán minden típus előfordul, akikkel csak filmekben lehet találkozni: hamburger forma tokás kövér, akkora seggel, hogy két ülés kell neki, halásznadrágos, zenére rugózó fordított baseball sapkás, rasztafari, vekni kenyár mellű mama Afrika, dobseggű és kacsaseggű… Életem egyik legjobb húzása ez a buszjegy volt, bár nem teljesen önszántamból vettem. Fasza lehet ez az Orlando, mert mi sem a Disney Worldben akarjuk elkölteni a pénzünket, mint ahogy a busz közönsége sem úgy néz ki. A sofőr és rajtam kívül senki sem fehér, az is egy redneck forma fazon, aki viccesnek tűnő kommentárokkal dobja fel az utatást. Mindenki kedves és kommunikatív. Segítek egy afro kubai családnak spanyolról angolra és fordítva. Valószínűleg most érkezhettek nemrég, mert nem úgy néznek ki, mint akik jókedükben kirándulgatnak.

Fotó: Joel, a legélénkebb.

Orlandóban már vár ránk feleségem „sógornője”. Megjött a nagynéni. A gyerekek éjfél révén már kicsit fáradtak, de megismerik Elizabethet, mert fotókon már láthatták egymást. Kicsit tehát visszafogottak. Egyszerű, de kellemes negyedbe érkezünk. Az a típus, ahol 1 heti járóföldre nincs más, csak ház, fű, fa, autó és autópálya bevásárlóközpontokkal. Ebben a k..va országban kocsi nélkül semmit nem lehet csinálni, azzal is csak pénzt költeni lehet menni különböző raktárakba vagy bodegákba.

Fotó: Ramon, a legidősebb fiú.

A lakás olyan kb. mint amilyenekben Costa Ricában laktam. Csak itt a szegénység ellenére van minden, hűtő és benne étel, sok amerikai vacakkal, internet és kábeltv. Mi egy matracon húzódunk meg, ami a hostel után 3 csillagos előrelépés. Karen egyszerű, bulizós amerikai nő, aki egyedül neveli 4 gyerekét, akikből három a sogoromé, 1 egy másik dominikaié. Nem lehet könnyű. 14 éves kora óta rajong a dominikaiakért saját elmondása alapján. Ezt a lelkesedését én nem osztom, de talán azért, mert én laktam ott vele ellentétben. Mivel az USÁban mindenki kedves, kivéve a filmek negatív főszereplőit, ezért Karen is az. Miután sikerül behatárolni, hogy Magyarországról jöttünk, ami nem Dél-Amerikában van, hanem valahol Egyiptom közelében már mehet is a buli és isszuk a mexikói söröket rekeszszámra.

Fotó: Ő Angel, pedig egy kis ördög…

A hétvégén Elizabeth nagybevásárlás után dominikai ételeket főz. A gyerekeknek ízlik, bár kicsit válogatnak. Szól a bachata, eszünk, iszunk és élünk. Sajnos az unokaöcsik nem tudnak spanyolul csak szavakat, pedig a játszótéren minden kisgyerek tud angolul és spanyolul is. Mikor hallanak valamit, azt viszont szívesen megismétlik. A vérükben van a nyelv, csak senki nem tanítja őket. Látszik, hogy meg akarnak tanulni. Szinte megható. Ebben a negyedben főleg puerto ricóiak, dominikaiak és kubaiak laknak, de van mexikói is és közép-amerikai is. Az idő olyan, amire nem lehet panasz, este hűvüs, nappal meleg és mindig süt a nap. Mondjuk Görögországra hasonlíthat, amolyan mediterrán, Miaminál valamivel hűvösebb, mert 400 kilóméterre északra vagyunk.

Folyt. következik…

Comments

comments