Az amerikai vízumtól a „családegyesítésig” – 2. rész, avagy ámokfutás Floridán keresztül

Telnek unalmas hétköznapjaink Orlandóban, miközben feleségem még nem találkozott testvérével és a gyerekek is utoljára aprilisban láttak apjukat. Bár arra a kérdésre, hogy az mikor volt, a gyerekektől a „2 hónapja” választ kapjuk. Annál jobb. Autó nélkül kétszer próbáltuk meg elhagyni a környéket. Először egy kis boltot kerestünk, az jó egy óra volt. Másodszor meg egy csekket kellett beváltanom és útbaejteni egy autóbérlő helyet, ami 4 óráig tartott. Nem mondom, hogy rosszul esett, csak a dimenziók érzékeltetése végett írom le.

A következő történet igaz történet, bár egyes részleteket ki kellett hagynom, össze kellett vonnom, vagy le kellett egyszerűsítenem… Miután (még Magyarországon) kiderítettük, hogy feleségem fivérét hol tartják fogva, telefonálásba kezdtünk. Kiderült, hogy a semmi közepén (Glades County Sheriff Office and Detention Center), valahol Orlando és Miami között, inkább utóbbihoz közel, egy tó mellett található a helyszín, belső Floridában. A telefonban mindenki kedvesen közli velünk (mert vagy tucutszor telefonáltunk, mire minden kiderült), hogy öt naponta van látogatási idő (szombat, csütörtök, kedd és a többi), ill. azt is, hogy tömegközlekedésről nem tudnak, de különben is a mi dolgunk, hogy el tudunk-e oda jutni vagy sem. Az fogvatartottat felhívni nem lehet, semmit nem lehet neki bevinni, csak levelet lehet írni a Sheriff címére. A mi tartózkodásunkra egy szombat és egy csütörtök jutott. Látogatni csak azoknak lehet, akik rajta vannak a látogatási listán. Mi pedig nem voltunk.

Pánikszerű levélírás és egy Arizonában tartózkodó barátom segítségével a megírt levelet 1 nap alatt el tudtuk juttatni a címre. A nevünk így 1 héten belül felkerült a listára.

Miután a szombatot elpuskáztuk, mert Karen nem volt hajlandó odaadni az autóját, mondván, hogy nincs megfelelő műszaki állapotban, maradt tehát a csütörtük. Az előzetes kérdezgetés eredménye az lett, hogy csak hitelkártyával lehet autót bérelni, vagy szerzünk egy autót itt a negyedben. A második lehetőségról kiderült egy pár helyivel történt beszélgetés után, hogy nem lehetőség. Maradt tehát a debit kártya kredit kártyának való álcázással történő próbálkozás.

Kedd este csodák csodájára Anibal telefonált. Csak úgy tudta megoldani a hívást, hogy egy harmadik személy telefonján keresztül átírányította, akit „R” beszélgetéssel hívott fel. Tehát nem ő fizette a hívást, ezért sok idő nem volt. Azt közölte velünk, hogy szerdára tették a tárgyalást Miamiban, ott kellene megjelennünk, mert ha nem, akkor szinte biztosan még aznap deportálják, ami azt jelenti, hogy soha többet nem térhet vissza az Egyesült Államokba. Jó lenne, ha gyerekeket is vinnénk, mert csak az az egyetlen esélye a védelemre. A tárgyalás reggel 10 órakor kezdődik, addig oda kellene érni, mert utána már nincs mit tenni.

Egyértelmű volt a helyzet. Ha nem érünk oda a három gyerekkel, akkor Anibal valószínűleg soha nem láthatja gyerekeit felnőtt korukig és akkor is csak úgy, ha azok úgy döntenek, hogy meglátogatják a Dominikai Köztársaságban. Így is csak arra van valószínűleg eselyünk, hogy találkozhassanak, mert kicsi a valószínűsége, hogy három síró gyerek és a nem amerikai állampolgár húga sokat változtatna a döntésen.

Este lévén az egyetlen esélyünk a repülőtér volt. Ott úgy is a „legolcsóbbak” szoktak lenni az autók. Karen legalább hajlandó volt bennünket kivinni. Kedves tőle. Irány Orlando International. Vagy tíz világhírű bérlő cégből egyiknek sem állt rendelkezésre pénztárcánknak megfelelő személygépkocsi. A három gyerek miatt hátulra kellett ennyi biztonsági öv is, tehát kis kocsi szóba sem jött, a nagy meg túl drága és sokat fogyaszt. Találtunk egy EZ rental nevű megjelenését tekintve elég gagyi vállalkozást. Ez a mi helyünk. 10 perc múlva gördülünk is az egész parkoló feltételezhezően egyetlen manuális váltós kocsijában. Napi 70 dodó, még lelki határon belül van. Indulás hajnali négykor, ital és szendvicskészítés.

Mivel se térkép, se navigáció (amit egyébként még életemnen nem kezeltem), se nyomtató, ezért jobb híján a google maps-en nézegetem az irányokat. Ez utobbi 4 órara saccolja a távolságot, akkor jó lesz nekünk 6 is. Korom sötétben indulunk útnak az 50-es alacsonyabb rendű főúton, ami elkerül egy fizetős pályát. Ez 2×2 sávos, kb. úgy néz ki, mint nálunk a 8-as, csak van vagy 25 méter a két forgalmi irány között. Bőven lehet 100 felett menni. Innen a 95-re kanyarodunk rá, ami egyenesen Miamiba visz… olyan 4 órányi monoton autózás után. Az egyhangúságot még egy kanyar sem, maximum egy tankolás töri meg. 2 óra alvás után 3 gyerekkel nem nagy öröm, bár hála Istennek hátul, mint a kisangyalok úgy alszanak. Ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám, amikor felébrednek.

Fotó: Útvonalunk Floridában, kattintva nagyítható. F – Orlando, B – Bevándorlás, Miami, C, D, Miami, E – Moore Haven… Majdnem 1000 kilómétert tettünk meg. Az üzemanyag mégis csak 60 dollár volt. El lehet képzelni mi lehetett itt régen, mikor olcsó volt.

Reggel kilencre érkezünk meg Miamiba. Szerencsére mindenki tudja, hogy hol van a bevándorlási bíróság. Krome Avenue, a 8. utca, 168. sugárút sarkán. Vagy 10 embert kérdezünk meg, köztük egy rendőrt is, de angolul egyszer sem kell megszólalni. Már az is szép volt, hogy idáig eljutottunk egy vadidegen helyen térkép és miegymás nélkül, de most csak második körben sikerül kijutni a reptérről és rákeveredni a 7. utcára. A 8. sehol, de mindegy, megyünk az orrunk után. Naív elképzelésemmel ellentétben a bevándorlási hivatal nem a városban, hanem valahol a mocsár közepén egy kereszteződés mellett találjuk meg. Közben a gyerekek felébrednek és a világ minden szigorának és könyörgésének is ellenállva nem hajlandók a biztonsági övet bekacsolva a sejhajukon ülni. Ellenben repül az üdító a kárpitra és 5 percenkent sír az egyik majd a másik. Nem tudom még meddig bírom az ordítást hátul kialvatlanul és az irányokat keresve.

10 órakor gördülünk be a komplexumba. A biztonságiak átkutatják a kocsit. A gyerekek a katonákat SWAT-nak hívják…

„-Are you a SWAT man?… -No, I am not… -Im gonna call you SWAT anyway”

Elkérik az útlevelünket és beengednek. Az épületbe a kocsikulcson kívül semmit nem lehet bevinni. Ezt kb. addigra tanulom meg, mire harmadszorra is vissza kell mennem az autóhoz. Elizabeth nagyon izgul. A gyerekek kérdezgetik, hogy mikor fogják látni az apjukat, amire én jobb híján kitérő válaszokat adok. A dolgozók közül szinte mimdenki latin-amerikai, a „SWAT” kolumbiai, ecuadori, a recepciós kubai. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy a szimpátiájukkal sokkal beljebb jutunk.

Kisvártatva közlik velünk, hogy a tárgyalást elnapolták és itt a továbbiakban nincs dolgunk, mert Anibal Amarot visszaszállítják Moore Havenbe. Arra a kérdésre, hogy most mit csináljunk, az a válasz, hogy elhagyhatjuk az intézmény területét (You can go now), mondja az opciónak tűnő felszólítást egy hivatalosnak látszó alak. Arra a felvetésre, hogy beszélhetünk-e a testvérével azt kapjuk, hogy ez nem családi piknik. De hát akkor most hova menjünk, fél napot utaztunk a gyerekeivel az államon át. A látogatási órákban oda, ahol fogva tartják és már hátat is fordítanak. A gyerekek persze nem értik, Elizabeth meg sír, azon a véleményen van, hogy tepsiben sem szeretne ebben az országban letelepedni. A parkolóban sugárban hány, valószínűleg a gyomoridegtől. Itt hagyja a véleményemet erről az ún. szabad világról, ami egyeseknek szabad, másoknak nem. WELCOME AGAIN TO THE FREE WORLD… Menjünk innen a faszba!

Később meglátunk egy távozó rabszállító kocsit. Biztos ott viszik, mondja mert a buszba nem lehetett belátni (később testvére elmondásából kiderül, hogy ő meg minket keresett a parkolóban, de hiába).

Miamiban megállunk az ismerősöknél, hátha ki lehet csikarni egy szálláslehetőséget akár a hűtőgépraktárban is jó lenne. Itt sikerül a transzportra szánt matracokon aludnom fél órát, mialatt a gyerekek majdnem kicsavarják az egyik japán dísztyúk nyakát és összetörik a szerencsétlen pára egyik tojását, így az ottalvás lehetőségét valahogy nem ajánlják fel nekünk. Az utolsó pillantban akadalyozzuk meg, hogy a csatornaparton sütkérező folyami teknős is áldozatul essen… A telefonban hiaba könyörgök, hogy tegyenek különleges méltányosságot és engedjék meg a történtek után a látogatást ezen a napon, nem igazán hatja meg a Sheriff kollegáit a nyomorunk. Én ezekkel a kis ördögökkel nem tudom, hogy fogom kibírni holnapig. Mindegy… bérlés meghosszabbít és indulás egy motelba. Innen már el nem megyek dolgom végezetlenül, kerül, amibe kerül.

Hogy látogassuk meg Miamit, hogy ne lássunk belőle semmit

Étel ital vásárol.. kocsiban élünk. Szerencsére a gyerekek csak gyorskajákat kérnek, ami itt a legolcsóbb. Megállunk egy pékségnél kubai pizzát venni és bevásárolni. A boltokban „buenos tardes” van. Itt legalább van egy kis élet, meg lehet látni kisvállalkozásokat. Meg sem kérdezik, hogy tudok-e spanyolul, ami engem mondjuk nem annyira zavar. Valahogy ezek a latinok itt eltorzulnak, talán az életmódtól vagy az ételektől, de sok férfinak felfújt pocok feje lesz, amit Latin-Amerikában nem lehet látni. Ellenben nagyon ápolt mindenki. A kubai nők adnak magukra, mert itt megtehetik. Kubában mégis sokkal szebbek, bár ott nem tudnak magukra kenni semmit. (Bár meg kell hagyni, hogy a dominikai nők sokkal szebbek a kubaiaknál, mert ez utóbbiaknak mind banán feje van, a dominikaiaknal meg baba arcuk. Ez nem elfogultság, aki tudja figyelje meg.)

Estére csak Miamiból jutunk ki, nem hogy a 2 órányira lévő semmi közepén található Moore Haven nevű porfészekbe érnénk. Az irdatlan csúcsforgalomban meglátunk egy szakadt motelt. Ez volt a másik álmom, hogy egy ilyen helyen szálljak meg (az első a Greyhound busz, a harmadik meg, hogy egy a filmekből ismert útmenti beülős hamburgerezőben egy unott felszolgáló modortalanul vágjon elém a tányéron egy hamburgert sült burgonyával). Autóval be lehet állni az ajtó elé, egykedvű recepciós egy bodegában a TV-t nézi és a rács mögül csak egy lyukon lehet vele beszélni. Mint a filmekben néha kialszik a MOTEL felirat. Lepukkant alakok hagyják el a szobájukat. Recepciós nem tud angolul, tehát nem tudom megkérni, hogy szóljon rá a gyerekere. Fordítom, hogy a bácsi kihívja a rendőröket, ha tovább megy a kiabálás és a berendezés szétverése. Erre megszeppennek és a fördő után már szép csendesen játszanak és ugrálnak egyik ágyról a másikra. Jót beszélgetünk velük, kezdem őket megszeretni meg persze sajnálom őket. Nem az ő hibájuk, hogy rosszak. „Miért nem engedték, hogy lássuk aput és mikor fogjuk őt látni” kérdésekre nem igazán könnyű válaszolni. A motel csak 45 dolcsi ötünknek, de a szórványos csótánytól eltekintve mérföldekkel jobb a Miami Beach Hostelnél. Hűtő, TV és lófaszkarika miegymás. Megiszom a sörömet, ami az egyetlen igazán jó dolog, ami aznap velem történt.

Indulás hajnali 5-kor. A gyerekek hála a jó égnek későig interneteztek, tehát most alszanak, remélem Morre Havenig.

Elizabeth találkozik testvérével, Anibal Amaro valószínűleg utoljára látja gyermekeit

A 27-es főút sem változatosabb a 95-ösnél, bár néha van benne egy kanyar. Moore Haven hasonló porfészek a semmi közepén, mint amilyennek elképzeltem. Van itt egy szép tó Okeechobee néven, de kinek van kedve most sétálgatni a partján. 8-kor kezdődik a látogatási időszak és csak 2 órán át tart, oda kell érni. Fél 8-kor beregisztrálunk a sheriffnél. A gyerekek bemehetnek, de egyszerre csak 1 felnőtt tartózkohat bent. Ételt, italt nem lehet bevinni, sőt még egy fényképet sem, tulajdonképpen semmit. Jó, nyilván feleségem megy először. Nem mondom, hogy fel vagyunk dobva. Még van negyed óra. Eliza szerint 15 perc már nem számit sokat 17 év után. Igaza van.

Szólítanak, hogy Anibal Amaro megjelent a beszélőn. Én megkérem a recepciós rendőrt, hogy had nézzem egy kicsit a biztonsági kamerán. Erre azt mondja, hogy tulajdonképpen nem nézhetném, de egy pár percig nem fogja észrevenni. Első emberséges megnyilvánulás, de betudom annak, hogy vidéken vagyunk. Anibal narancszínű ruhában jelenik meg. Van egy ablak, az egyik oldalán ő ül, a másikon Elizabeth. Mind a két oldalon van egy telefonkagyló. Ennyi.

(utólagos elmondás alapján leegyszerűsítve)

(Mindketten sírnak.)

– Ne sírj kishúgom, mert jól vagyok, nincs semmi bajom. Még mindig olyan vagy, mint amilyennek emlékszem rád. A fényképeken idősebbnek láttalak, de itt meg gyereknek. El sem tudom képzelni, hogy férjhez mentél. Itt jól vagyok. Enni adnak, bár nem sokat, néha csak babot, mert van egy saját kis üzletük, ahol drágán árulnak ételeket. 80-100-an alszunk egy teremben, bár aludni nem nagyon lehet, mert mindig valaki hangosan beszél. Ügyvédre pénzem nincs, ezért magam tanulmányozom a törvényt és magamat fogom védeni. Senki nem bánt senkit, mert a legkisebb szabályszegésre azonnal deportálnak bárkit, tehát ebből a szempontból nem olyan, mint egy börtön. Most arra jutottam, hogy az egyetlen lehetőségem, hogy önként deportáltatom magam. Ez egy esély arra, hogy fél év múlva esetleg visszajöhetek, vagy amikor pénzem lesz. Tudok angolul, azzal kaphatok valami munkát (szegény nem tudja, hogy nincs nagyon hova menni, meg munka sem sok van, mert egyetem nélkül max. 2-300 dollár havonta, az élet meg a szigeten nem olcsó (ha fűtést leszámítjuk, akkor kb. Magyarország)).

A gyerekek közben köszöntik az apjukat spanyolul, elmondják, hogy mennyire szeretik. Majd angolul mesélik, hogy mi történt az iskolában, úgy, mintha csak egy hétvégi látogatáson lennénk. Akik nincsenek a kagylónál elkezdenek rosszalkodni, úgyhogy a sheriff rendre utasítja őket.

Feleségem megkéri a rendőrt, hogy had ölelje meg a testvérét csak egy percre, mert nem látták egymást 17 éve. A sheriff csak lehajtja a fejét és mondja, hogy nem ő találta ki a szabályokat és sajnos nem tehet semmit. Másfél órát beszélnek, mikor szól neki a sheriff, hogy engedjen be engem is.

Elizabeth kijön és én bemehetek. Anibal szép ember, magas és vékony, szabályos arccal. Szépen beszél, bár néha belekeverdik egy-egy angol szó, főleg, ha valakit idéz, akkor angolul teszi. Megköszöni, amit érte tettem, mire szólok neki, hogy nem kell tovább köszönni, mert csak azt tettem, amit tennem kellett. Nem tudtam volna, nem meg tenni.

Távozáskor egy automatánán a számláján elhelyezünk 100 dollárt, amin telefonkátyát tud vásárolni. Az automata azonnal levon 2,5 USD kezelési költséget. Szép.

Mikor távozunk a feleségem azt mondja, most már megnyugodott. Anibal este telefonál. Elizabeth már sokkal jobb kedvűen beszél vele. Testvére még egyszer megköszöni a látogatást, mert fél éve senki sem látogatta meg, csak mi erről a Magyarországról jöttünk ide, hogy lássuk őt és elvigyük a gyerekeit…

Comments

comments