Dominikai társadalom szociális metszete. 1. rész

A Dominikai Kőztársaság 5 év Costa Rica után is sokkoló. Először mikor idejöttem azt hittem, hogy a Latin-Amerikában tanult viselkedési formákkal, szociális viszonyokhoz történt alkalmazkodásommal itt sokra fogok menni.

Az általános kép

A dominikai eddigi tapasztalataim alapján a latin legalja. Lehet, hogy ez a véleményem most drasztikus és javulni fog később, de eddig, amióta itt vagyok csak romlott. Elképzelhető, hogy a kubaiak rosszabbak, emlékszem, mikor Kubában voltam 2005-ben volt olyan pont, hogy a kizsákmányoltság érzete miatt haza akartam menni (mármint Costa Ricába). Ez kevés helyen fordult eddig elő velem. A dominikai is szidja a kubait, mármint, aki járt már odaát, de ezt azért erős szűrővel kell venni, mert ők maguk nem igazán látják reálisan a képet.

A dominikai egy dologban nagyon jó, hogy minimális energiabefektetéssel, hogyan húzza le a külföldit, vagy bárkit. Aki itt hagyja magát annak percek alatt széthordják mindenét. A minap az egyik német vendég a szállodában (aki ingatlanokkal foglalkozik itt) azt mondta, hogy ezen a szigeten a pénz olyan, mint a víz. Nem lehet megfogni, kifolyik a kezünkből. Ezt alá tudom támasztani…, eddig kevesebb, mint 1 hónap alatt megélhetésre és ügyintézésre majdnem 2000 dollárt költöttem el. Az itt élő külföldiek mind azt javasolják nekem, hogy ha nincsenek jó és magasszintű kapcsolataim, akkor ne fektessek ide pénzt (nem mintha most ez fenyegetne), mert a külföldi befektetéseknek csupán töredéke lesz sikeres, a többieknek kicsalják minden pénzét, vagy felörlődnek a bürökrácia folyamataiban és a korrupcióban.

Sok mindenre kezdek rájönni lassan. Pl., hogy miért nem gyalogolnak itt az emberek, következésképpen rettenetesen tunyák és kényelmesek. Képesek pár sarkot is busszal vagy taxival megtenni, még akkor is ha nincs elég pénzük másra. Ma sétáltam egy kicsit, mondjuk 5 kilómétert, mert a napokban ki sem mozdultam a szállóból. Hát úgy érkeztem meg du. 4-re a DHL irodába, mintha esett volna az eső az egész úton. Itt nem lehet fázni még lázasan sem.

A meleg miatt aztán az emberek nagy része embertelenül le van lassulva. Kb. egy kis xanax-szal jutok el én erre a szintre. Bemegyek a fagylaltozóba. Én vagyok az egyetlen vendég. Piszmog az eladólány valami könyvelési feladaton. Nézem, nem veszi észre magát. Megkérdezem irrónikusan, hogy van-e kiszolgálás. Rámnéz: van. Kiváló… megmondaná, hogy milyen fagylaltok vannak, mert nincs kiírva sehol. Ez itt vaniliás keksz mondja. OK, de van még vagy 16 féle, azok mik? Megmond még nagynehezen hármat, megunom és veszek belőlük két gombócot. Nincs kedvem mindig veszekedni, pedig kell.

Costa Ricában, már megütöttek volna azokért, amiket itt az embereknek mondok. Itt meg tetszik nekik. Nem tisztelik ezek sem a sort, semmit, csak nyomakodnak és tolják a szövegüket. Megmondom őszintén nem rajongok értük. Csak bejönnek a boltba és mindenki kiabálja a magáét egyszerre és az eladó megpróbál eligazodni rajtuk. Aki nem tülekedik, az nem jut sorra sehol. Én meg csak ott nézek általában az elején aztán kénytelen vagyok én is tülekedni 3 tojásért. Kb., mint nálunk egy szórakozóhelyen, csak itt mindenhol ez megy. Máshol Latin-Amerikában kedvesen beszélnek az emberek. Itt meg tudom számolni egy kezemen, hogy hányszor hívtak senornak.

Elizabeth szerint ez nem Costa Rica, ha itt nem vagy tigris (helyi szleng a vagányra), akkor eltaposnak. Amióta rájöttem, hogy ez mit jelent, sokkal könyebben boldogulok. Várakozás az étkezdében… Eladólány telefonon pofázik feltételezhetően a barátnőjével. 5 perce támasztom a pultot. Bejön egy alacsony, középkorú mulatt nő. Eladólány feláll és elkezdi kiszolgálni. Mondom neki, hogy nem látja, hogy 10 perce várakozom. Azt mondja, jaj bocsánat azt hitte, hogy együtt vagyunk (3 méterre állunk egymástól). Kerdezem tőle, hogy az anyámnak nézte vagy mi? Elkezd kelletlenül kiszolgálni. Irdatlan kis adagot ad. Mondom neki, hogy toldja még meg egy kicsit, mert az kevés ennyi pénzért. Lehet, hogy kedvességgel is célt lehet érni nőknél, de ilyen unott fapofával szemben már majdnem Magyarországon érzem magam, pedig az nem jó hír tekintve az ottani vendéglátást.

Azt mondja egy másik eladó mikor fizetek neki, hogy segítsek neki buszjegyet venni. Mondom neki azt minek segítsek? Azt mondja 25 peso (amúgy 15 a buszjegy). Mondom neki, Mikulásnak nézel dominikai? Engem ki a franc segít itt, ti csak baszogatni tudtok. Ha valamit utálok az az, ha pénzeszsáknak néznek. Erre meghunyászkodik és mutatja az öklét. Összeöklözünk, nevetgélés és ad egy nagy adagot.

Útbaigazítás

Megtaláni itt valamit, az egy rémálom. Máshol legalább vannak buszok. Itt viszont carritóba kell begörnyedni (elől hárman, hátul négyen). Ráadásul ismerni kell az útvonalakat tapasztalati alapon, vagy megállítani mindegyiket és megkérdezni, hogy megy-e arrafelé. Előfordul, hogy azt mondja igen, aztán elvisz a világ másik végére, csak, hogy keressen 15 pesót. Ilyenkor nem szabad fizetni és jól el kell küldeni a francba. Úgysem száll ki az utasok mellől. A helyiek itt kézmozdulatokkal stoppolják le ezeket a gyűjtőtaxikat. Az újukkal egyenesen mutatnak, akkor át akarnak menni a városon, ha jobbra, akkor felfelé (itt úgy hívják, bár én még dombot nem láttam). Általában a tengerfelé van le és ellenkezőleg fel. Vannak utcanevek és házszámok is, ami komoly segítség, főleg Costa Rica és Nicaragua után.

Szokásos módon senki nem tud semmit. Nőtől eleve nem szabad kérdezni 20 méteres körzeten kívülre semmit, rossz az irányérzékük, mert általában azt sem tudják, hogy hol vannak, nem beszélve térbeli projekciós kapacitásokról. Férfiak közt is van bőven IQ bajnok. Egyetlen posta van a városban. Itt senki nem használ belföldi postát. Ha valamit akarnak küldeni, akkor vagy feladják egy nagy busztársaságnál, vagy a buszvezetőnek adnak kis pénzt, hogy vigye házhoz vidéken. El lehet képzelni, hogy hogyan néztek rám mikor az állami postaszolgálat felől érdeklődtem. Kb. mintha síléceket akartam volna venni. A négy sarokra a Malecónonból az lett, hogy a kanadai felajánlotta, hogy elvisz kocsival. Először a DHL-nél kötöttünk ki, mert a rendőrnek az volt a legközelebb a posta fogalmához. Aztán a Churchill sugárúton (ejtsd la Csurcsi, másképp nem is értik meg) értünk a kormányzati negyedbe. A posta az pont úgy nézett ki, mint a Lenin mauzóleum és egy atomerőmű előnytelen keresztmetszete. Hogy ide nem járnak háziasszonyok bevásárlókocsikkal az is biztos. Biztosítottak, hogy Magyarországra nagy eséllyel meg fog érkezni a csomagom 15 napon belül. A posta épületén kívül pedig mindenki afelől biztosított, hogy nagy eséllyel nem fog megérkezni. A szabály itt is érvényes, legalább 5 embert kell megkérdezni és a közös többszörös mentén elmozdulni.

Az útbaigazítást valószínűleg csak egymás között értik meg, mert mindenre ugyanazzal a karlendítéssel válaszolnak. Semmi jobbra 4 sarok, egyenesen 2. Csak egy karlegyintés, hogy ott van felefelé. Azt már beszélget is mással.

folyt. köv.

Comments

comments