Budapest, Frankfurt, Santo Domingo… Háztól házig 42 óra

Teljesen korrekt volt az autóbusz, ami a Népliget Üllői úti sarkán várt rám. Gondoltam spórolok 50.000 forintot és nem repülővel, hanem busszal megyek a frankfurti reptérig. Modern IRIZAR jármű, csinos cseh utaskísérővel. Még felszolgálás is volt, ajándék csoki itallal, teával vagy kávéval nem is egy körben. A légkondi kellemes hőmérséklete nagy kontrasztban volt a dél-amerikai fagyasztókamrák nosztalgikus emlékével. Nem is értem, hogy miért rökönyödnek meg egyesek, mikor megemlítem, hogy nem repülővel, hanem egy 14 órás, 1 átszállásos buszjárattal jutok el a repülőtérre. Szeretek buszozni, Peruban olyan 27 órákat nyomtunk Elizabeth-tel, hogy ez meg sem kottyanhat, ráadásul mikor dolgozom simán ekkora távokat kell utazni, hát akkor miért ne kereshetnék egy kis pénzt buszozással.Út közben filmeket is adtak fejhallgatóval, eredeti nyelven és cseh feliratokkal. Az első mindjárt a Pride and Prejudice, amit irodalmi brit nyelven suttogtak végig, ezért csak kb. a felét értetettem, de a lényeg, hogy Elizabeth mikor megy már végre férjhez. A másik két barátnőről szólt, akik azon vesznek össze, hogy az esküvőjük ugyanabban a new york-i szállóban lesz megtartva és ugyanakkor. Horrorfilmek, szerencsére ez utóbbi felét sikerült átaludnom.

Nem először voltam Pozsonyban, de most is csodálkoznom kellett azon, hogy ez egy főváros. A buszpályaudvar a rendszerváltás előtti hangulatot idézte lepukkant CSAD buszokkal, amiket félig modernizált SlovakLines flotta egészített ki. A szocreal betonkócerájt csak a kávézó dobta fel, amit egy félbevágott magyar Ikarusz buszból alakítottak ki SlovakLines felirattal az oldalán. Vajon mit akartak ezzel kifejezni? Nem mertem megszólalni a félórás pihenő ideje alatt. Még a mosdó holléte felől sem kérdeztem meg senkit, pedig ezt szlovákul is el tudom mondani valahogy…

Prágába érve fellélegeztem. Azért ez mégis csak egy rendbentartott világváros. Bedagadt, csipás  szemmel szálltam le a buszról éjfél körül, majd 35 kilónyi poggyászom negyedórás taszigálása után meg is találtam a frankfurti járatot. Azért ritkán indulok Latin-Amerikába öltönnyel, menyasszonyi ruhával és magassarkú cipővel a bőröndömben. Csak nyilvános poggyászellenőrzést ne tartsanak!

Reggel 6 körül vágnak ki a két reptéri terminál között valahol a parkolóban. Ekkor a nyakamat már csak jobbra tudom fordítani és feldagadt lában alig fér el a helyspórolás miatt hordott nem annyira kényelmes lakcipőben. Hátha be lehet már most is csekkolni, pedig a járat csak éjfél előtt 10 perccel indul…

A Condor légitársaság homoszexuális alkalmazottja kedvesen üdvözöl.
– Uram, az Ön repülőjegye több mint 30 napos tartózkodást feltételez a Domimikai Köztársaságban, ezért ezt le kell ellenőriznem.
– Rendben (kényszerjegyvásárlást és nagy veszekedéseket vizionálok, amihez egyáltalán nincs kedvem ebben az órában).
– A főnökség szerint Magyarországnak van megállapodása a Dominikai Köztársasággal, ezért elegendő a megérkezéskor megvenni egy kiegészítő vízumot.
– Köszönöm szépen (majd rohanni fogok azért a vízumért. Fogadni mernék rá, hogy a kutyát nem fogja érdekelni az én tartózkodási szándékom megérkezéskor, mert valahányszor eddig beléptem soha nem kérték el a repülőjegyemet.)

A 18 órás tranzit szempillantás alatt múlik el egy jó könyvvel. A limitált számú publikus nyugágy miatt azonban kétszer is meg kell gondolni, mikor megyünk WC-re. Ha elfoglalják, marad az újságárus nemzetközi sajtójának böngészése. Miután kiolvastam már a Newsweeket, az átlagosan undok német nő közli velem, hogy nem olvasóteremben vagyok, csak a félreértés elkerülése végett. Szerencsére van még 3 ilyen bolt, ahol nem szólnak, mint ahogy nem is kéne, hogy szóljanak.

A Condor fedélzete kiábrándító tömegnyomor a cseh busztársaság luxusa után. Feltételezhetően Németországba férjezett többnyire meglehetősen közönséges dominikai asszonyok rikácsolnak a turisták között, akik férjük nélkül általában kisgyermekükkel igyekeznek hazafelé. A gyerekek számából következtetve nem túl nyugodt éjszakára számítok a gépen. A Condornál kevesebb lepattantabb légitársaság mozog ebben a relációban. A fejhallgató 3 euróba kerül. Ennél már csak a MartinAir szutyokabb, ahol még a filmnézésért is elkérnek 10 eurót. Itt legalább a saját kütyümet csatlakoztathatom. Nem teszem.

Hajnali 5-kor csap arcon a dominikai valóság. Korom sötét van és már meleg, a páratartalom az égben. A vízumommal kapcsolatban senki egy szót sem szólt én meg nem kérdeztem túl sokat, majd később megoldom valahogy. Úgyis akartam Haitiba menni. Az első busznak nevezhető jármű 7-kor érkezik, úgyhogy addig üldögélek egy padon és hallgatom a taxisok ajánlatait. 30 dollár csak nekem és csak most. Anyádba mikor mész el tekintetemre lemegy 25 USD-re. Mire közlöm vele, hogy 100 pesóért készülök bemenni a városközpontba elkezdi ecsetelni, hogy ez egy mennyire veszélyes ország. Kiröhögöm az embert, mire puffogva távozik. Lesz ő még olcsóbb is, mert pár óra múlva jön csak a következő gép.

Egyszer csak begördül egy 40 fős busz és utasokat rak ki. Odamegyek a sofőrhöz és kérdőn ránézek. Ha már amúgy is megy vissza a városba, nem vinne el? 20 dollárért szívesen – közli. Közben nézelődik körbe-körbe, hogy nehogy meglássák az illegális fuvar közben. Szálljak be gyorsan, majd itt rendezzük – sürget. Mondom neki 200 peso (kb. 5-6 USD), mire int, hogy rendben. Ketten robogunk a város felé egy nagy buszban. Összehaverkodunk és felajánlja, hogy 10 dolcsiért haza is visz a házunk elé. Rendben, a korom sötétben amúgy sem lenne kedvem taxit keresni a városközpontban meg valóban nem lenne egy életbiztosítás, ráadásul ugyanennyibe kerülne. Nagybusszal parkolunk le a Cervantes utcában, egyszerű kis otthonunk előtt.

folyt. köv.

Comments

comments