Csendes-óceáni halászexpedíció – Egy önkéntes hajónaplója

VIDEÓ! A következő események természetvédelmi munkám végzése során történtek velem. Egy tengeri élővilágot védelmező szervezet munkatársaként pár évvel ezelőtt számtalan feladatot láttam el. A tengerpartokon fészkelő tengeri teknősök védelmétől, a szervezet honlapjának szerkesztésén át, a halászhajókon kifogott járulékos fogás dokumentálásáig és túlélésének biztosításáig terjedt munkaköröm. A következő történet önkéntes létem két hetét dolgozza fel.Az expedíció 0. napja

Küldetésem az északi, Csendes-óceán partján található Playa del Cocóból indul, ahová üdítően rövid – és ezt komolyan gondolom, 5 órás közvetlen buszutazással jutok el. Kemény két hetem volt a honlappal, most is egész éjjel dolgoztam, jó lesz egy kis pihenés végre.

videó: Ez is hosszúzsinóros halászat, de kisüzemű. A felvételt nem ezen a hajón készítettem, hanem a szervezet egy másik kapcsolatával mentünk éjszakai halászatra Playa Guionesről.

Lehet, hogy én lettem túl kritikus, de első körben kiábrándítóan lepukkant a hely, koszos kis halászöböl, amelyet kopár hegyek vesznek körbe. A helyi Papagayo halásztársasághoz visz az utam, ahol állítólag megkapom az utasításokat és Don Manuellel a hajó kapitányával is találkozhatok. Látszik, hogy mi függünk tőlük, mert minden gond nélkül három órát várakoztatnak. Mike a texasi amerikai tulaj péntekre teszi az indulást, a tervezett szerda helyett. Hát majd csak megleszek valahogy itt…

Az expedíció 1. napja

A legolcsóbb szállásnak megyek neki; átalakítási munkák, flex és csiszolókorong késő estig, ablak csak a folyosóra nyílik. Nem olcsó a környék a sok turista és a főszezon miatt. Ha gépek zajára véletlenül nem ébrednek fel, akkor a mellettem lévő iroda fénymásolóinak zakatolására és az ügyfelek kiabálására mindenképp. Köztörvényeseknek jobb cellájuk lehet, de hadd spóroljon a szervezet, majd inkább leeszem esténként.

videó: A fenti kisüzemű halászat folytatása. Várjuk a fogást éjszaka a Csendes-óceánon. A halászhajó felvételét l. 9. nap!

Don Manuel jó öreg tengeri medvének néz ki. Teljes nevén mutatkozik be; José Manuel Contreras. Ez már nagyon szimpatikus. Azt mondja karbantartják a hajót a hosszú út előtt, ezért kell várnom ennyit. Továbbá erősek a hullámok, jobb ha most eszem jókat, mert később úgyis kipakolok mindent, teszik hozzá huncut módon. Még nem igazán tudom mire is vállalkoztam…

Az expedíció 2. napja

A nap fő eseménye a rendőrség által elkobzott, majd egy Lazaro nevű kubai fickó tulajdonába került kolumbiai drogcsempész hajó kiszabadítása a homokpadról… Amúgy nem sok minden történik itt, a kapitány bemondta, hogy várjak még további két napot, amíg rendbehozzák a halászhajót.

Délutánra a kolumbiai hajó természetesen még mindig ugyanott dekkol, azzal a különbséggel, hogy már a harmadik daru próbálkozik vele. Mindegyik persze egyre nagyobb, a legutolsó már Berger Katóra a sváb kislányról elnevezett szerkezetre hasonlít. A változás nem sok, ha jól látom már kiszakadt a hajó alja.

Az expedíció 3. napja

A helyiek útbaigazítási képessége is ezek szerint alakul. Legalább öt embert kérdezek meg, mire kialakul a kép mondjuk egy 200 méteres körzetben lévő vendéglőről. Azt egyikük sem mondja, hogy nem tudja merre van. Latin-Amerikában ez alap és bizony időbe telik megszokni ezt. Ehelyett a legképtelenebb dolgok hangzanak el; északra és délre, keletre és nyugatra és egy másik faluban, de a legnagyobb határozottsággal. Mindez a hely előtt akár 10 méterre is, mint később kiderül.

Hasonlóan a hosszú távú eligazítás során: „könnyű és biztonságos eljutni a domb túloldalára senor, ezt elhiheti nekem”. Valószínűleg még életében nem járhatott arra, fél óra múlva már derékig az avarban gázolok egy 60 fokos emelkedőn, mindent elborító bogáncsok és tüskék miatt több sebből vérzek. Fennhangon szitkozódom. A dombtetőn az első „járó-kelőnek” szegezett hol vagyok kérdésre azt a választ kapom, hogy ott ahol nem kéne lennem. Ez csak jó hely lehet, tíz perc múlva már a kék lagúna parton vagyok, fehér homok, pálmafák, kristálytiszta víz, pelikánok és rajtam kívül egy teremtett lélek sincs. Ez az én helyem. Visszafele inkább stoppal mozgok, errefelé könnyen megy… Főleg platóskocsival vesznek fel. A legutóbbi egy Roberto nevű olasz fazon. Vicces ahogy beszél, félig spanyol, félig olasz, kis fantáziával el lehet képzelni, hogy milyen dallamosan mondja a nevét.

Az expedíció 4-5. napja

A kapitánynak meg mindig hiányzik valami, most éppen tankolni nem sikerült, úgyhogy hétfőig meg itt rostokolok. Nagy probléma nincsen, északra állítólag szép tengerpartok vannak. Fizetett kényszerpihenő…

Ráveszem magam, hogy végre tüzetesen bejárjam a vidéket. Gyalog és stoppal megyek. Van az a KRESZ teszt kérdés, miszerint „mit kell tenni, ha a gyalogos megközelíti az átkelőhelyet; a) növelve a sebességet ráijeszteni, hogy visszahúzódjon, b) megállni és átengedni”. A kosztaríkai, a tico az a)-t jelöli meg. Ezt észben tartva kell az országúton sétálgatni. Mindegyik autóversenyzőnek érzi magát és ha netalán előz, nem árt gyalogosként az árokba húzódni.

Ma és holnap a városban rodeó van, amit itt topénak hívnak. Ez az igazán látványos esemény annyit jelent, hogy mindenki szépen felnyergelt lovakkal és ünnepi lovaglóruhában vonul fel és vakmerő fiatalok bikákat ülnek meg, vagy futnak előttük. Közép-Amerikában nem maradt meg az a bikaviadal hagyomány, ami Spanyolországban, Mexikóban, Peruban vagy Venezuelában megszokott.

Az expedíció 6. napja

A mai nap karakterisztikáját az határozza meg, hogy a kapitány kétszer is megerősíti a délutáni indulást, majd mikor már csomagokkal a parton állok, közli, hogy biztonság okán inkább reggel hajózunk ki. Ezen már nem tudok bosszankodni. Valószínűleg jobb is, hogy egy kis türelmet tanulok, mert odakint a tengeren nem lehet nagyon izgágáskodni.

Közben már olyan rég itt tartózkodom, hogy összebarátkoztam a háziakkal. A konyhájukban reggelizem, nyitom a hűtőt, kezelem a mikrót. Az egész kert inkább egy állatkertre hasonlít, kutya és macska mellett majommal, papagájokkal. Van egy nagy beszelő papagájuk, jó 30 centis is lehet. Sírástól a hisztin át a nevetésig minden megy neki. Sokáig nem tudtam, hogy milyen gyerek kiabálására ébredek fel reggelente. Az állat ezeken a képességeken kívül még rúdon pörög, táncol és közben „énekel” is. Természetesen nagy hatással van rám, megbabonázva nézem abban a reményben, hogy kommunikálni tudok majd vele, de egyelőre nem váltok ki szimpátiát. A kalitkája nagyjából akkora mint az én szobám. Kísértéstől vezérelve belépek. Egyből változik a hangnem, a korábbi szimpla megvetése, most kifejezett agresszív viselkedésre vált, a három méteres rúdján repülőgép formát vesz fel és fújtatva fel-alá mászkál. Meggyőző…, távozok. Remélem holnap már vízen leszünk

Az expedíció 7. napja

A 6 órára megbeszélt induláshoz itteni szokás szerint bő egy órát kések. Zokszó nélkül üdvözölnek a látszólag régen várakozó „matrózok”. Van még egy kis karbantartás, de 10 órakor már kifelé hajózunk a kikötőből. A tenger viszonylag nyugodt, de a szép lassan növekvő hullámok időnként elérik már az 1-2 méteres magasságot. Koradélután az energiám 80%-át már az köti le, hogy ne hányjam össze magam. Eddig persze vigyáztam, hogy mit ettem össze-vissza, ma reggel az indulás valódi napján viszont krémes süteményt sikerült reggeliznem, ami most persze fel-alá járkál.

A hajó éjjel nappal mozgásban van. „Mellékhelyiség” természetesen nincs, ez nem a visegrádi sétahajó, tehát menet közben kell egy bambuszrúdba és egy korlátba kapaszkodva intézni a nagy dolgot. Ilyenkor visszaemlékszem, hogy milyen jó is volt Caletasban, a tengerparton az ásó. Azon sem csodálkozom, hogy nők „ritkán” járnak halászni errefelé.

A legénység öt főből áll, velem együtt így összesen hatan vagyunk. Tulajdonképpen Don Manuel és a családja, a fia Roger, az öccse Denis, a veje Ronald és egy barátja Fermin alkotják a kis csoportot. Mindegyiknek viszonylag fiatal koruk ellenére is már több gyermekük van. Fermin tízet tart el, azt mondjak a többiek viccesen, hogy nincs otthon TV.

Késődélután pettyes delfinek követik a hajót. A magamfajta száraszföldi patkánynak ez óriási esemény, mármint, hogy két méterről láthatom ezeket az állatokat természetes élőhelyükön. A hajó mellett és előtt úsznak, kihasználva a gerjesztett áramlatokat. A naplementét egy másik fajta delfin, valószínűsítem, hogy Gömbölyűfejű delfinek, vagy ál-gyilkos bálna koronázza meg, ezek az állatok sokkal lassabb mozgásúak, sötét színük van és fejük púposan kiemelkedik. Ezzel a kis bemutatóval bőven sikerült túllépnem a saját szintemen, de szeretnek tovább fejlődni és a cápa, bálna vonalat is erősíteni.

A másnap kezdődő halászathoz tintahalat kell fognunk. Ez a lehető legegyszerűbben zajlik. Kivilágítjuk a hajót, mint a Karácsonyfát, mert az állat ezt szereti. Ezek után egy damilon világító horgos csalit dobunk a vízbe, amit oda-vissza rángatva – ami feltehetően az állat táplálékának mozgását utánozza, kirángatjuk a „halakat” a vízből. A damil egy műanyag orsóra, vagy pontosabban konkáv gyűrűre van felcsévélve. Nagyon egyszerű, minden manuális, a legkisebb mechanika nélkül és rendkívül hatékony. A folyamatos és szűnni nem akaró hányingerem miatt én ebben a tevékenységben először inkább csak szemlélőként veszek reszt. A többiek erre azt mondják, hogy hagyjam megtörténni a dolgot, az jó és természetes. A lényeg itt az, hogy ez a tintahal és nem árulok el vele nagy titkot, inkább úgy néz ki, mint egy polip hosszú testtel. Az érdekes benne az, hogy folyamatosan változtatja a színét még akkor is mikor már tíz perce a fedélzeten sínylődik a nyomorult.

Az expedíció 8. napja

Az első éjszakám úgy telt, mint ahogy egy levegőtlen műanyag kapszulában telhet. Ehhez meg az is hozzátartozik, hogy most a nyílt óceánon megjöttek a nagyobb hullámok. A kapitány egész éjjel a rádióba kiabált, néha beindult a riasztó. Természetesen én kaptam a legrosszabb ágyat, azt amelyiken mindenki tapos, hogy eljusson a fekhelyéig. Aki most kis vitorlás hálófülkét képzel lelki szemeivel, pirinyó romantikus kémlelőnyílássokkal az sürgősen váltson itt képet. Itt egy ilyen „nyílik” a tatra, de azt is mocskos szennyvíz takarja el. Ezekhez a körülményekhez képest a 8 órai alvás elérése nagy teljesítmény volt a részemről.

Reggel 6-kor kezdjük a munkát, de előtte Don Manuel az előző este fogott óriás tintahallal pózol. Ennek az ún. hosszúzsinóros halászatnak az a lényege, hogy felejtsük el nyugodtan a hálót. Itt egy kb. 20 kilóméter hosszu 300-as damilt használnak, amire többszáz 4-5 méterre előkézett horgot akasztanak csalival (magyarul a horog a főzsinortól 4-5 méterre eláll). A vonal lebegését bóják biztosítják és hollétét zászlók jelzik. Ez tulajdonképpen nagyüzemi horgászat.

Ezen a horgon fennakadhat minden; cápa, delfin, teknős, fóka, rája, mégis 90%-ban a célállatokat fogják ki. Ez többek között annak is köszönhető, hogy ez a halászcég velünk kooperálva megszüntette az acél előkéket, ami a cápák szamara jelentett komoly veszélyt, mivel a szerencsétlenek nem tudtak elrágni a zsinórt és mozgáskorlátozottságuk miatt megfulladtak, mire a hajó felszedte a horgokat. A tengeri teknősök és más állatok védelmében másik horgot használnak, ami könnyebben kiszedhető, de meg így is sajnos nagy sebet hagy maga után. Itt jegyezném meg, hogy a delfin sokkal értelmesebb annál, mintsem ráharapjon egy ilyen horogra, de az uszonya véletlenül felcsavarodhat a zsinórra. Ilyenkor nincs könnyű dolga a halászoknak, mert iszonyú erő van ezekben az állatokban. Egy nagyobb testű bálna szinte észre sem veszi, hogy egy 20 kilométeres zsinórt vontat, majd nemsokára el is szakítja természetesen.

Ez a módszer még így is jobb, mint a hálóval halászás, mert az utóbbi válogatás nélkül megöli a felsorolt állatokat a hosszú vonszolás során ui. képtelenek azok levegőt venni, így viszont megússzák egy fájdalmas sebbel. A fedélzetre kerülő teknősök túlélési aránya ebben az esetben gyakorlatilag 100%, de további sorsuk ismeretlen, ezért gyakran műholdas adó-vevővel látjuk el őket.

A zsinór lefektetése 3-4 órán át tart, ezt követően várni kell délutánig. Ezalatt mindenki bebólint a kajütben. Úgy érzem, hogy még a tökömet is só borítja, majd a „WC”-ről visszatérve már tudom, hogy joggal. A művelet egyébként nem kis koncentrációt igényel. Mondom is a kapitánynak, hogy nem megy ez a felül feszít, alul lazít, miközben a hullámok tőlem pár centire csapkodnak és a hajó 7 csomóval suhan. Az öreg halász csak annyit mond, ha nem megy ma, hát holnap vagy holnapután biztos sikerülni fog és jóízűen nevet hozzá. A felül alul sorrendet nem érdemes összekeverni, mert halászhajóról nem kifejezetten poénos beesni a vízbe. Nappal nincs akkora gond, bár valószínűleg az erre felé gyakori és nem túl barátságos tigriscápa is így gondolhatja. Ilyenkor ha észreveszik a többiek, akkor visszafordulnak. Okos ötlet ezert előre szólni, hogy kettes számú lesz. Ezen kívül még két komoly veszély leselkedik a halászokra és az önjelölt potyautasra. Az első kerülendő dolog, menet közben a hajó orránál beesni a vízbe, mert akkor feldarabol a hajócsavar. Ezt eddig kevesen élték túl, tehát nem nagyon tudjuk milyen. A legtöbb baleset mégis a kardhal kifogásánál történik, ugyanis a ficánkoló állat átszúrhatja a halászt. Ezekre vigyázni kell, még ha nem is annyira veszélyes ez az üzem, mint a jeges tengeri rákászat. Itt legalábbis meleg van.

Ma óriási fogás volt, a majd 200 aranymakrahal és az egy kardhal begyűjtése du. 3-11 óráig tartott. Mind az öt ember összehangoltan dolgozik. A futószalag mészárszéket a röpködő kopoltyúk, ikrák és belek, fröcsögő halvér, síkos és véres tat és a helyszűke jellemzi. Mindeközben a hullámok teljesen véletlenszerűen dobáljak a lélekvesztőt jobbra-balra nem ritkán 30-40 fokos szögben. Így manőverezik a szerencsétlen fotográfus a 30 centis hajókorlatok „védelmében”, egy rossz mozdulat és búcsút inthetek a féltett masinámnak, mert nem igazán szereti meg messziről sem a sós vizet.

Damilcsomózás közben, mikor végre kicsit pihen a motor kirántom az első tintahalamat, ami elismerést vált ki a legénységből. Este még javában folyik a munka, amikor a felkelő hold hídján ugráló delfinek örvendeztetnek meg. Az egyik kommunikálni is akar; ahányat füttyentek annyiszor csap az uszonyával. A papagájhoz képest legalábbis nagyobb szerencsével járok.

Az expedíció 9. napja

Az éjjel elcsendesedett a tenger. A fülkében úgy éreztem magam, mint egy tengeralattjáróban. Nincs sokkal több hely. Eddig is már vagy fél éve úgy éltem egy hátizsákkal, hogy mindenem a földön, mert soha egy szekrényem nem volt, most ezt egy 40x40x200 centis hasábban realizálom, úgy hogy én is ott vagyok. Minél többet utazom, annál inkább rájövök, hogy nincs is szükség sokkal többre, mint ami egy hátizsákban elfér, és ezekhez sem kell túlzottan ragaszkodni.

Itt egyébként minden nagy erőfeszítést igényel, kivenni a reggeli vajat a hajó túlsó végében elhelyezett jégszekrényből. Az egyetlen sörömhöz, amit magammal hoztam fel mázsa jeges tintahalat kellett kibányásznom.

Szárazföld már mesze nincs a láthatáron, vagy 100 mérföldre lehetünk a nyílt tengeren, bőven bent a kereskedelmi hajók útvonalán. Néha akár viszonylag közel elhalad egy-egy érc vagy olajszállító hajó. Ilyenkor érezni, hogy milyen kis ladikban vergődünk itten . A végtelenséget akkor érzem igazán, mikor a kedvenc helyemen, a híd tetején elhelyezett mentőcsónakban lazítok. Éjszaka, mikor csak a felhőtlen csillagos ég látszik, olyan érzésem van, mintha a világűrben lebegnék. Nappal innen mindent megfigyelhetek, látok szép sirályokat, cséreket, repülőhalakat és delfineket.

A mai pihenőórában vagy 20 pöttyös és fonó delfin játszott a hajó körül. Minden bátorságomat összeszedve, ti. a Csendes-óceán „közepén” vagyunk, „ahol delfinek vannak, ott cápák nincsenek” elven a vízbe ugrok. Ez a hatalmas víztömeg már önmagában is félelmetes számomra, nem beszélve arról, ahogy dobalja a 15 méteres bárkánkat. Mindig irtóztam a gondolattól, hogy kiterjedt víztömegben ússzak és a vad delfinekben sem bízom igazán. Itt az ideje azonban, hogy szembeforduljak félelmeimmel és a kíváncsiságom ismét győzedelmeskedik gyávaságom felett. Csodálatos ez a nagy kék víz. Lehet, hogy naivnak tűnő megfigyelés, de olyan illúziót kelt, mintha a fénynyalábok a tenger fenekéről világítanák a felszínt, ami nyilván optikai csalódás eredménye. Az állatok ugyan nem jönnek a közelembe, kis úszószemüvegemmel hiába evickélek jobbra-balra, hallom azonban ahogy kommunikálnak egymással és ez már önmagában óriási élmény.

videó: A hosszúzsinoros halászat átlagos munkanapja

Ma is, mint minden nap délután 2-3 körül kezdjük a zsinór felszedését. Az én feladatom más helyszínekhez hasonlóan sokrétű. Egyrészt fotókkal dokumentálnom kell a halászok életet, bemutatni őket, mint hősöket. Dokumentálnom és fotóznom kell a kifogott állatokat, főleg a tengeri teknősöket és cápákat. A teknősök esetében meg kell mérnem őket, megállapítani nemüket, korukat, megnézni küzdenek-e nyilvánvaló betegséggel, parazitákkal, van-e sérülésük, majd uszonyukon meg kell jelölnöm őket. Sajnos a trauma szinte elkerülhetetlen, ma 2 teknősöm volt mind a kettő kicsit „sokkosan” került a fedélzetre. Képzeljük el a nyomorult párát, amint egy horoggal valami lágy részében esetenként a gyomrában vagy a torkában, mozgásképtelenül, néha a damilra felcsavarodva vergődik addig, míg egy hajóból ennél a horognál fogva természetes közegéből felrángatják a fedélzetre, hátára fordítják, kitépik a horgot, méricskélik, átszúrják az uszonyát két fémjelvénnyel (ez fájhat, mert gyakran görcsberándul az állat pofája, mármint ami mozogni tud rajta), majd nem túl kíméletesen visszahajítják a vízbe. Mindeközben a halfeldolgozás nem áll le, mert megjött egy védett állat. Továbbra is fröcsög a vér, repkednek a kopoltyúk, a különböző belső szervek és robog megállás nélkül a hajó. A fedélzeten közben minden mozog és csúszkál a hullámzás miatt, így van kb. 3 percem, hogy minden műveletet elvégezzek és fotókat is készítsek több szögből. Ezalatt persze sürgetnek, mert foglalom a helyet. El kell ismerni amúgy, hogy a halászok sokat segítenek, mert egyedül nem volnék erre képes… Már egy mozgó hajóból felemelni egy vergődő 60 kilós állatot sem kis mutatvány, de gyakran figyelmeztetnem kell őket az állatokkal szembeni kíméletes bánásmódra; inkább a horgot és ne a száját vágják szét, majd a sérült állatot ne úgy dobják be a vízbe, mint egy követ. Ez a lelkiismeretesség bizony néha mulatságot okoz nekik.

Amúgy ma nagyon gyenge fogás volt, csak 80 aranymakrahal és egy kardhal, úgyhogy más vizekre hajózunk.

Az expedíció 10. napja

Északi viharos vizeken vagyunk 3-4 méteres hullámokkal. A tenger dióhéjként dobálja a hajót, időnként hatalmasat üt az oldalán. Néha úgy érzem menten kettétörik a szerkezet. Annak ellenére, hogy a mentőcsónak két embert is csak kényelmetlenül tudna felszínen tartani, meglepően nyugodt vagyok. Bár abban is biztos vagyok, hogy én nem lennek benne ebben a szűk, kiválasztott klikkben. Kapitányunk minden erősebb hullám után jóízűen felnevet. A legnagyobb móka számára, mikor egy hatalmas ütés hatásara, majdnem a egyenesen a kajütbe repülök. Érzem, hogy nem karöröm ez, hanem egyszerűen élvezi a hajózást.

A vihar miatt alig lehet ma fotózni, pedig lassan kezdem már átérezni a témát. Megjött már az ihlet. A legelső fotóimat használhatatlannak minősítettem, kell egy kis idő, míg az ember ráérez a környezetére.

A szieszta idején a kapitánnyal 4 méteres hullámokban másfél méteres aranymakrahalakra horgászunk, – csak hogy a dimenziókat helyre tegyem. Ez egy vágódeszkára felcsavart damillal, egy 014-es horoggal és némi kardhal filével, vagy tintahal fejjel történik. Könnyű észrevenni az állatokat a kristálytiszta vízben feltűnő színük miatt és nem is nehéz rábírni őket a táplálkozásra. Nem kis küzdelemmel szedem ki az első halam, ami a hihetetlen látványos módon hatalmasakat ugrik a vízben. Ragaszkodom hozzá, hogy én öljem le, „amit megeszem meg is tudjam ölni” elv alapján, bár egy marha leölését meg nem teljesen gondoltam át. Ez úgy történik, hogy egy szöges kalapáccsal az állat agyába szúrunk 3-4-szer. A hímek tovább küzdenek, néha többször kell szúrni. Ez nem egy felemelő dolog, de ez az élet. Ezután ki kell vágni az állat kopoltyúját. Ez rendes körülmények között percenként zajlik le a hajón és ilyenkor az ember majdnem bokáig áll a vérben.

Délután a halászat során Rogerrel kis konfliktusom van, mikor egy teknős torkából brutális kegyetlenséggel tépi ki a horgot. Ezek azok a halászok, akik együttműködnek és én is a hajón vagyok, el lehet képzelni, hogy mi történik, ha nincs megfigyelő köztük. Nyomorult kis fiatal nőstényből ömlik a vér és mindent elborít, míg a másik felét folyamatosan nyeli, nem vagyok benne biztos, hogy megmarad, pedig jó lenne, ha 5 év múlva már tojásokat rakhatna a parton. Folyamatosan haladunk. A teknős menekülni próbál, de a nyaka és a „válla” között masszírozva sikerül lenyugtatnom. 5-10 perc alatt eláll a vérzés és úgy érzem nem lesz nagy baj. Inkább úgy döntök, hogy nem okozok több vérveszteséget és nem jelölöm meg. Elengedem, de a sorsa korántsem biztosított, innentől azonban nem tehetünk érte semmit. A halászok állaspontját is meg kell értenünk, nekik csak egy zavaró tényező ez az állat, ráadásul félnek tőle, mert nagyon erős a harapása, egy ujjat gond nélkül le tud szakítani. Az én megfigyelésem az, hogy sosem nyitja ki a szájat, ha nem okozunk neki fájdalmat, de azért nem árt ilyen stresszhelyzetben a szájától óvakodni. A folyamatos vágóhídtól és durva bánástól megkeményedik az ember, nem érez már sajnálatot egy állat iránt. Ez csak egy munka, amiből a családot el kell tartani, semmi más. A mi szervezetünk sem érzelmi alapon áll a kérdéshez, teljesen mindegy, hogy az állatnak fáj valami (pl. jelölés), ha az elősegíti a faj fennmaradását. Más kérdés, hogy aki ezt szívvel lélekkel csinálja, és a terepen dolgozik, ennyi idő után már nehezen teszi magát érzelmileg függetlenné.

Az expedíció 11. napja

Sajnos a viharos tenger miatt már második napja nem látok delfineket. Az idő nagy részét a hídon töltöm, az egyetlen helyen, ahol le lehet ülni anélkül, hogy 5 percenként egy vödör vizet kapnék a nyakamba. Ez főleg fényképezővel a kezemben nem túl szórakoztató egy idő után. A napok monotonak immár, de a viharos időjárásban is kifejlesztettem egy-két fotós lőállást, ahonnan viszonylag kényelmesen és biztonságban dolgozhatok.

Reggel a halászok felszeletelik az előző este kisebb kardhalait, a tintahalakat és a szardíniával együtt a horgokra tűzik azokat. Folyamatos haladás közben megfelelő ütemben dobálják a vízbe a 14 zászlót, a bójákat és a köztük meghatározott számú horgot előkékkel, amelyeket egy fémcsattal kapcsolódnak a hosszú zsinórra. Kb. 100 méterenként 5 horoggal lehet számolni. A 20 kilométeres zsinórt egy hatalmas csörlővel engedik a vízbe. Először fordul elő, hogy Ronald egy hullám miatt a vízbe esik. Mindenki látszólag megijed egy kicsit, de mikor a fedélzetre kerül végre a szerencsétlen halász, már inkább a viccesen fogják fel. Az egyetlen félelem az volt, hogy mivel a hátsó részen történt az eset, a hajócsavar bedarálhatta volna. Túl vagyunk rajta szerencsésen.

Visszafelé a kapitány kormányoz, a fia Roger gyűjti a horgokat, öccse Denis a bójákat és zászlókat kötözi a fedélzethez, Ronald a kampóval kiemeli a halakat a vízből, míg Ferminre marad a mészárlás piszkos munkája. Minden olajozottan halad. Kifogjuk az első cápánkat. Az állat már rég elpusztulhatott, mert az uszonyára csavarodott a zsinór. Szép másfél méteres példánya szirticápa. A múltkor az irodában a hűtőládában egy ilyet és egy kisebb teknőst kellett odébb raknom, hogy hozzáférjek a hideg sörökhöz, amit estére készítettünk be.

Az az igazság, hogy én a cápát szépnek látom, nézzük meg milyen áramvonalas a teste, Isten tökéletes tervezése. Egyetlen dologra nem készítette fel, kedvenc teremtényének kapzsiságára. Ezért van az, hogy világszerte riasztóan csökken a számuk. Szervezetünk azért is harcol, hogy a halászok minél kevesebb cápát fogjanak ki, és amiket kifognak ne csonkítsák meg és ne dobjak élve vissza a vízbe uszonyok nélkül.

Este madarak gyűlnek a korláton megpihenni a hosszú repülés után. Sokkal fáradtabbak, mint amennyire tőlem félnek, mert akar 20 centire is megállhatok tőlük. Kicsit bizalmatlanok, de azután elfordulnak és tollászkodnak tovább. Szokásosan Roger süt valamit, és meg kell hagyni, hogy itt ezen a hajón jobbakat ettem, mint sok vendéglőben a parton. Olyan halakat kóstoltam már itt, amiknek meg a nevét sem hallottam eddig.

Az expedíció 12. napja

Borzalmas éjszaka után vagyok. Folyamatosan csöpögött rám a víz. Éjfélkor egy tócsában ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy mi a f… van, sűlyedünk? Nem csoda, hogy én kaptam ezt az ágyat. Megkértem tehát őket, hogy adjanak másik matracot és csináljunk valamit ezzel, mert mint kiderült a horgonyházból folyik be a víz és nem vagyok delfin, hogy vízben aludjak.

A kapitány reggel hajótöröttekről mesél nagy élvezettel. Kiderül, hogy a fia úszni sem tud. Kíváncsivá tesz, hogy hogyan tervezi a túlélést, ha netán a vízbe esik, de azt mondja, hogy majd csak lesz valahogy, ha meg éjjel esik be, akkor úgyis mindegy, mert pár órán belül úgysem marad semmi belőle. Azt mondják, hogy nagy tintahalak meg a cápák nem hagynak nyomokat. Éjjel megtalálni valakit szinte teljesen reménytelen, hacsak nem azonnal derül ki, hogy a vízbe esett.

Elhangzik egy anekdota egy másik kapitányról, akit szintén Manuelnek hívnak és jópár éve hetekig vergődött a legénységével a tengeren a mentőcsónakban, állatok vérével túlélve, míg végre felvette egy kereskedelmi hajó. Volt a matrózok között egy néger, aki meghalt, ezért ezt a kapitányt mindenki négerevőnek nevezi (Manuel, comenegro) és így is hívják a rádióban, hogy megkülönböztessék a mi kapitányunktól. Nekem ez elég durván hangzik, de itt mindenki poénosnak találja. Bár az is lehet, hogy csak engem hülyítenek ezzel a történettel.

A nagy fogás miatt sokkal korábban visszatérhetünk a szárazföldre, s megmondom őszintén ezt ezen a ponton, egy hét hánykolódás után nem is nagyon bánom már.

Az expedíció utolsó napja

Hajnalban érkezünk a kikötőbe. Ha minden rendben van az első busszal indulhatok is San Joséba, a fővárosba. A kapitánnyal az első utam az irodába vezet, ahol a főnöknek megköszönöm a lehetőséget és átveszem a aranymakrahal halfilémet. A buszon belegondolok, hogy milyen jó is, hogy nem magyar halászokkal voltam a tengeren, mert akkor mindenki Janinak szólított volna minden bizonnyal beárnyékolva ezt a csodálatos küldetést. A talaj és minden körülöttem még valószínűleg pár napig mozogni fog, de visszatekintve ez is inkább pozitívum, az elkövetkező napokban valahányszor bemegyek a fürdőszobába, ismét a hajón érezhetem magam.

Megjelent: mountex.hu

Csendes-óceáni halászexpedíció – Egy önkéntes hajónaplója

Comments

comments