Ciudad Bolivar

Nem adtunk eddig életjelet magunkról, mert nehéz volt eléréshez jutni. Jelen pillanatban egy közép-venezuelai varosban vagyunk (Ciudad Bolivar). Ez egy jelentéktelen kis porfészek, de innen lehet megközelíteni sok látványosságot. Érdekes, hogy az utca tipikus harmadik világbeli képet mutat; mocsok, tömeg, mindenki dudál, hangos zene, utcai árusok, szakadt autók – aztán az egyik sarkon bejöttem és egy hiperkemény bevásárló központban vagyok, amolyan otthoni plaza, csak kisebb.

Ide járnak a helyi sznobocskák, csini rucikban, szerintem én vagyok itt a legszakadtabb a többi turistával együtt, négy napja nem fürödtem és bűzlök a fokhagymától.

De vissza az elejére: a megérkezés kicsit kalandos volt, mert ugye Venezuela köztudottan nem az a legbiztonságosabb hely a Földön, főleg nem Caracas, ahova mi érkeztünk este 7-kor, és szállást természetesen nem foglaltunk. Már a könyvben a következő bűncselekményfajtákra figyelmeztetnek:

Zsebtolvajlás, lopás, lenyúlás: ennek minden fajtája, de legdurvább a barátkozó típus, aki szépen kirabol a végén.
Expressz emberrablás: a mit sem sejtő turistára rárúgjak a szálloda ajtaját és elszállítják egy helyre, amíg az egyik utastársa a kívánt összeget át nem nyújtja. Rendszerint nem történik anyagi veszteségen kívül semmi.
Elkábításos rablás: az ember italába, kínált cigarettába kábítószert kevernek, majd a magatehetetlen szerencsétlent kifosztják, az pedig másnaposan pénz nélkül tér magához.
Fegyveres rablás (armed holdups, holdup at gunpoint): ez a legveszélyesebb forma. Bárhol megtörténhet az országban, városközpont, tengerpart, vagy akár a buszon is. Mostanában kezdett elharapózni, amióta nincs diktatúra. A tendencia csak egyre erősödik. Ma már odáig fajult a helyzet, hogy Caracas belvárosában fényes nappal bandák operálnak ilyen szándékkal. Kb. így zajlik egy rablás: a nyomorultat (remélhetőleg nem engem) megállítja az utcán egy vagy több fegyveres alak (kés, vagy lőfegyver segítségével). Még ha nem is mutatják meg a fegyverüket, akkor is biztosra vehető, hogy rendelkeznek vele – írja a könyv. Továbbá: ne meneküljünk, ne próbáljuk meg felvenni a harcot, mert az esélyeink elenyészőék! Elfutni értelmetlen, a járókelőktől segítséget ne reméljünk! Ezt el is hiszem.

A reptérről külön azt írta a könyv, hogy ne merészkedjünk a taxiállomáson túl, mert egybol megtamadhatnak fegyveresek (holdup at gunpoint). Ilyen irodalom olvasasa utan szaltunk be a taxiba. Taxisofor: ahh, centro Caracas.. veri veri dangerous, mucso, szi! Ezek után kikúrta az összes csomagunkat az egyik téren kb. 300 méterre a szállodától, így kénytelenek voltunk egy elég drága helyre bemenni, mert nem éreztük a csomagokkal való szédelgést a központban. Vízért is csak minimális készpénzzel mertem lemerészkedni az utcára. Kb. ugy ereztem magam, mintha vámpírok közt járnék, pedig voltam már egy pár húzós helyen. Másnap már elő mertük dugni a fejünket szép lassan. Az első szálloda így sajnos drága volt, nem is éreztem jól magam. Caracas egyébiránt nem túl érdekes, de erről majd inkább máskor.

Szóval a második szálló már kezdte elérni az általunk kedvelt szintet, ez kb. egy gyengébben karbantartott fegyház színvonalát jelenti, dehát nem aludni jön ide az ember. Itt Ciudad Bolivarban már egy kolumbiai
kényszermunkatábor szintjén lakunk, ez 3 nyikorgós, süppedős vaságyat jelent, koszos falak, régi matracok, falambéria a plafonon, sípoló ám hatástalan ventilátor, 40 fok, hordóból rozsdás víz folyik, abból lehet mosakodni, WC műanyagból, ülőke lehet, hogy valaha volt, ablak nincs csak egy kis balkonajtó, amit félig ki lehet nyitni. Ellenben így sikerült a fejenkénti 1000 Forint alá (2500 bakfitty… itteni penz a Bolivar) menni.

Hogy valami jót is írjak. 3 napra lerepültünk az Amazonas medence vonzaskörzetébe tartozó, csak repülővel megközelítő Canaimaba. Itt lehet megnézni a vilag legmagasabb egybefüggő vízesését, az Angyal-vízesést (Salto Angel). Gyönyörű hely volt. Többszáz kilométeres körzetben erdő és tepuik (lapos táblahegy), homokos vízpart vízeséssel… talán ez az egyik legszebb vízpart, ahol voltam, a tájföldi Phi-Phi-t is ideértve. Amúgy meg motorcsónakkal mentünk 2 napot az esőerdőben a Carrao (magyarul áruló) folyón. Azért hívják így, mert ha valaki véletlenül át tudná uszni az örvényeket túlélve, azt az állatok viszik el (Piranja, meg Anakonda). Éva már meg sem rezzen a 10 centis pókoktól. Azért egy kicsit pancsikáltunk benne.

Emberek: itt mindenféle embertípus jelen van. Úgy kell elképzelni, hogy egyszer vannak indiánok, fehérek (európai származék), afrikaiak (klasszikus néger), és egyebek pl. sárgák (elég kevés). Ezeknek mindenfele keveréke megtalálható (a legtöbb mesztic). Éppen ezért rasszizmus nem nagyon van. Kivéve engem. Nagyvárosban szintén nincs két egyforma embertípus… vidéken már inkább egy bizonyos meszticfajta dominál, ill. indiánok az eldugottabb helyeken. Szóval annyira nem vagyunk feltünőek, csak a ruhánk miatt és persze a nyelv:

Angolul SENKI sem beszél, talán 3-4 emberrel találkoztunk eddig, ezért már nem is próbálkozunk, mert csak bohócot csinálnánk magunkból. Mindent spanyolul kell intézni, ezért kb. 1 hét leforgása alatt felküzdöttem magam egy 10 éves retardált gyerek szintjére. Tőszavakban es ragozatlan vagy félig ragozott félmondatokban tárgyalok, de szinte minden megy már.

Amúgy nem tudom otthon mi a helyzet, de pl. ide nem jött át az Antrax hisztéria, egyszerően nem engedtek be az USA-ból a leveleket, lehet, hogy azota sem. Itt nincs seggnyalás, mikor volt ez a hatalmas földcsuszamlás Caracasban (1999), akkor az amerikaiak küldtek egy nagy hadihajót mérnökökkel és utászokkal, hogy segítsenek megtisztítani az utakat (városrészek tűntek el házastul). Erre az elnök azt mondta, hogy ?garcias amigos?, menjetek szépen haza, mert biztos nem ingyen adjátok…

Na mennem kell még írok, mert most záróra.
Adios!
J, E, ZS
Los aventureros

PS: Megnéztem a Netngine honlapot innen is, és jók az ékezetek!!! elég gyors is volt.

Comments

comments